Veszteségeink feldolgozása

2015. 10. 28.   |   Nincs hozzászólás »   

Nem is olyan régen tette fel egy kedves barátom nekem azt a kérdést, hogy mit is jelent a kifejezés, hogy “feldolgozni valamit”? Gyakran használjuk, mert gyakran aktuális. Látszólag evidens,  tudjuk, értjük, érezzük;- ugyanakkor sok mindenről szólhat, amire nem is gondolunk. Elgondolkoztatott a téma mind magánemberként, mind pedig pszichológusként…

Russel Friadman és John W. James a témát több szempontból áttekintő és a veszteségeink feldolgozásához  gyakorlati útmutatásokat is adó, Gyógyulás a gyászból című könyvéből ragadt meg a gondolat, miszerint sok minden szól arról az életünkben,- így a teljesítményorientált világunkban is- , hogy hogyan szerezzünk meg dolgokat, hogyan érjük el vágyainkat, céljainkat, ugyanakkor az sokkal kevésbé visszhangzik a világban, kollektív gondolkodásunkban, hogy mi a teendő olyankor, amikor el kell engednünk dolgokat, embereket, személyeket, kapcsolatokat, helyeket– azaz életünk fontos szereplőit, állomásait?- A veszteség fájdalma  sokféle lehet, mind jellegében, mind intenzitásában mást tapasztalunk meg egy munkahely elvesztése,  szerettünk halála,vagy egy párkapcsolati szakítás nyomán.

Emellett pedig veszteségeink körébe tartozhatnak olyan dolgok is, mint pl.  a gyerekkoron átívelő (testi és/vagy lelki) bántalmazás következtében elszenvedett traumatizáció, melynek következménye az ideális gyerekkor vesztesége, vagy az egészséges önbecsülés és önértékelés megcsorbulása különböző életesemények nyomán. Lehetne még sorolni a példákat; ami viszont kevéssé szívderítő olvasmány, így inkább összegzem: az élet tele van lehetőségekkel,  új állomásokkal, találkozásokkal, kapcsolatokkal- azonban veszteségekkel is.

Életútjaink különböznek persze veszteségeink mértékében és jellegében, ugyanakkor tény, az, hogy emberi életünk része és kihívása az, hogy megtanuljuk elengedni azt, ami egyszer a miénk volt;- vagy pedig valami olyat amire bár vágytunk, de sosem lehetett a miénk.

Azt gondolom, hogy szemléletformáló ez utóbbi gondolat, és az aktuálisan kibírhatatlannak tűnő személyes fájdalom elviselését is segítheti annak ismerete, hogy aminek az elvesztése miatt szenvedünk éppen , az az emberi létünk velejárója, nem feltétlenül, vagy kizárólag személyes kudarcunk.  Elizabeth Kübler-Ross a halálra, mint veszteségre fókuszálva írta le először a gyász azon fázisait (1988), amit mindannyian átélünk,– jó esetben: a tagadás;  kontrollált szakaszt (temetéshez, ügyintézéshez kapcsolódóan) ; düh, harag, lelkiismeretfurdalás ;. kereső és elkerülő magatartás (egyszerre vágyunk és félünk is az elvesztett személyhez fűződő emlékektől; gyakran kísérik pszichoszomatikus tünetek);  alkudozás; tudatos emlékezés (már nem minden gondolatunkat a veszteség köti le); elfogadás ( a gyászoló új viszonyt alakít ki önmagával és a  világgal). A témáról bőven lehet olvasni akár az interneten, akár könyvekben.

 “Jó esetben” átéljük a gyász fázisait?!

Furcsán hangozhat, azonban így helytálló: mivel, ahogy említettem, a gyász, veszteségek elszenvedése emberi életünk velejárója, így felnőtt korba érve előbb-utóbb mindenki megéli az első veszteségélményeit. Ilyenkor nagyon is normális és emberi, ha a hirtelen tapasztaláskor hárítjuk a veszteség tényét, lemerevedünk, majd a feladatainkra koncentrálunk, aztán tehetetlenül dühösek is lehetünk magunkra és/vagy az elvesztett személyre, egyidejűleg kétségbeesettek és vigasztalhatatlanul szomorúak, majd fájdalommal átitatott emlékképek törnek elő szüntelen, míg,- megkönnyebbülve tapasztaljuk, hogy – az “idő begyógyítja a sebeket” és azt is, hogy újból, (lelkiismeret furdalás nélkül) tudunk örülni, a jelenben lenni, feladatainkra koncentrálni, nyitni új dolgokra, élményekre, emberekre. Szerencsések vagyunk, ha a gyászfolyamat- támogató környezetünk és önmagunk erőforrásai nyomán- valóban lezajlott bennünk és nem rekedtünk meg valamely szakaszában. Ami ugyanis bizonyos időszakig (mondjuk pár hétig) normatív, az egy idő után már az ún. feldolgozatlan/megrekedt gyászfolyamat jele lehet; a felszínen pedig gyakran pszichoszomatikus tüneteket, jelenben élő érzelmeket, dühöt, ily módon tehát a múltban, veszteségélményben való megrekedtséget jelent.

Pszichológusi praxisomban azt tapasztalom, hogy a feldolgozatlan gyász jelensége olyan tünetek hátterében is gyakran áll, melyre  klienseim nem is gondolnának; mondván, az élettörténeti  veszteség már évekkel ezelőtt megtörtént, látszólag “túl van rajta”.  Ilyen tünet pl. a depresszió, új párkapcsolat kialakításának nehézsége, dühkezelési problémák, alkoholizmus, különféle, pszichoszomatikus tünetek, stb. Elfojtott érzelmeink sokféleképpen keresnek maguknak kerülőutat, mi pedig sokféle “csellel” kísérelhetjük eltompítani őket, így azonban összeadódva és hosszútávon még nagyobb szenvedést okoznak, mint az eredeti veszteség.

Végezetül az ígért “jó hírrel” zárom bejegyzésemet: a megfelelő szakember segítségével tudunk tenni veszteségeink feldolgozásáért, mélyben sajgó sebeink begyógyításáért és örömre való képességünk újbóli megleléséért. Tegyünk magunkért, az elengedésért, hogy elvesztett kapcsolataink, szeretteink emlékét megőrizve és gazdagodva tudjunk jelen lenni és örülni a saját életünknek.

Szerző

   Bakó Eszter, tanácsadó szakpszichológus