Félelem és reszketés bárhol

2015. 12. 08.   |   Nincs hozzászólás »   

Amikor felmerült, hogy írnom kellene valamit a szorongásról és félelemről, elsőre evidens témák jutottak eszembe. Végtére is az elmúlt másfél évben a halál véletlenszerűen aratott a világban: tavaly augusztusban egy pszichiátriai problémákkal küszködő személy belökött egy embert a villamos alá, év elején pedig egy depressziósnak vélt pilóta vezette a gépét a hegyeknek. Nálunk nem sűrűn történik ilyesmi, de Amerikából jönnek hírek lövöldözésekről, Párizsból pedig iszlamista támadásokról. Ez utóbbi már csak azért is felkorbácsolta a kedélyeket, mert muszlim emberek özönlöttek be az országba nyár végén. Szóval, mintha a világ hirtelen félelmetesebb hellyé vált volna: tele van kiszámíthatatlan lelki betegekkel és vallási fanatikusokkal.
Valahogy mégsem ilyennek élem meg a hétköznapokat – ám egyre több emberrel találkozom, akik szinte állandóan ezekről beszélnek. Végiggondolva, hogy ők folyamatos félelemben élnek, felmerült bennem, hogy valójában a fent leírt témák annyira nem is evidensek, legalábbis a hatásuk szempontjából.

Ha evidens, hogy ilyen események félelemben tartanak, akkor valószínűleg jómagam és ismerőseim többsége valamilyen hárítási mechanizmussal, félreismeréssel kezeljük a világ eseményeit. Éppenséggel ez védhető álláspont, azonban én most egy másik feltételezést mutatnék be, mégpedig a szorongások szempontjából.

Az az állítás, hogy az elmúlt másfél év eseményei váltják ki a félelmet, nem feltétlen igaz. Megfigyeléseim szerint gyakran a félelem – szorongás formájában – már eleve ott van az emberben, a hírekben látottak csupán afféle arcot adnak neki, lehetőséget adnak rá, hogy beszélni lehessen a szorongásról. A félelem és a szorongás közötti különbség az, hogy a félelemnek konkrét tárgya van, míg a szorongás nem jól megfogható, nem igazán irányul egy konkrét dologra. Ennek következtében a szorongást nehezebb megfogalmazni, mint a félelmet. S mivel az adott témákhoz bárki tud kapcsolódni, a félelemmé tárgyiasult szorongásról bárkivel lehet beszélgetni.

No, de honnan van valójában a szorongás? Hogyan alakul ki? Természetesen élményekből, ám személyesekből, nem a médiából származókból. Ezek a személyes, kellemetlen tapasztalatok emlékekké szerveződnek, mégpedig olyan emlékekké, amelyek a gondolatainkon, viselkedésünkön, érzelmi világunkon kívül még az észlelésünket is befolyásolják. Ezeket az emlékeket sémáknak nevezzük – olyan alapkonstrukcióknak, amelyek összefoglalják, hogy milyen világban élünk, és mire számíthatunk benne. Ha valaki – leginkább gyerekkorban – veszélyben érzi magát, akkor jó eséllyel hoz létre egy olyan sémát, ami szerint a világ egy fenyegető hely (ez természetesen függ attól, hogy mennyi ideig tart a veszély, az egyén képes-e megküzdeni vele).

De mit tehet az ember egy fenyegető világban? Mindenkinek vannak arról hiedelmei, hogy milyen viselkedés segíti a túlélést, milyen helyzeteket érdemes keresni és kerülni. Ahogy a „hiedelem” szó sejteti is, ezek a vélekedések nem kimondottan racionálisak, inkább élményeken, érzelmeken nyugszanak, és jellemzően nem tudatosak. Tehát, ha az a séma él bennünk, hogy „a világ veszélyes”, akkor arra olyan hiedelem épül majd, hogy „jobb elkerülni az embereket, mert nem tudni, melyikük veszélyes”.

A sémák és a hiedelmek befolyásolják a gondolatokat, így torzítva a valóságészlelést. Minél több dolog történik, ami kapcsolódni tud hozzájuk, annál aktívabban dolgoznak, és annál rémisztőbbnek érzékeltetik a világot.

Vegyünk egy példabeli embert, nevezzük mondjuk Erzsinek! Erzsi gyermekkorában látott egy halálos balesetet, amiből megtanulta, hogy a Kaszás ott settenkedik minden árnyékban. A séma: a világ kiszámíthatatlan és veszélyes. Ezen a sémán az a hiedelem alakul ki, hogy „sosem vagyok biztonságban”. Minél több élmény erősíti meg ezt a hiedelmet, annál erősebb lesz a szorongása. Nem csak a balesetektől fél, hanem mindentől, amiben fizikailag vagy lelkileg sérülni lehet – márpedig elég sok ilyen helyzet van az életben. Elmegy egy buliba, egy fiú rákacsint, és Erzsi futva menekül, hogy meg akarják erőszakolni (ez már a gondolati szint). Valahogy azért eléldegél, lesznek gyerekei is, akikért persze nagyon aggódik, valószínűleg túl is védi őket. Minden este megnézi a híradót, hogy tényadatokkal tudja alátámasztani nekik, hogy az aggodalom nagyon is indokolt. Aztán egy este látja, hogy Amerikában valaki megszökött a pszichiátriáról, és lövöldözni kezdett. „Tudtam! Megmondtam!” – pattan fel, és már rohan is a gyerekek szobájába, hogy indulatosan utasítsa őket, vagy sírva rimánkodjon nekik, hogy ezért ne barátkozzanak a hiperaktív osztálytársukkal, mert ezeknél aztán sose lehet tudni. Aztán másnap bemegy a munkahelyére, és hosszasan ecseteli, hogy micsoda világ van, bármikor bármi történhet, és te nem tehetsz semmit, senki nem tud megvédeni, de a hatalom igazából nem is akar, mert most ilyen beteg világ van, nem bízhatsz senkiben…

Valahol jól jött neki a híradóban bemutatott szörnyűség, mert ő igazából eddig is ezt mondta, csak mindenki hülyének nézte. Most már kicsit nehezebb azt mondani, hogy mindenhol rémeket lát, hiszen tényleg történt valami… A probléma az, hogy Erzsi szorongása egyáltalán nem fog enyhülni attól, hogy kibeszéli magából egy nem vele történt hír kapcsán. Sőt, még akkor se, ha jön egy karácsonyi csoda, és kitör a világbéke. A szorongás forrása ugyanis nem kívül hanem belül van. Ha szerencsés, valahogy elterelik pszichológushoz, akinek segítségével szétválasztja, hogy mi az, ami tényleg van, és mi az, ami nincs.

Szerző

   András Bálint pszichológus