Alkoss és fejlődj!

2017. 01. 17.   |   Nincs hozzászólás »   

A művészetterápia nevével ellentétben nem gyönyörködtetés céljából jött létre. Nincs szükség hozzá tehetségre, vagy kreativitásra, csupán motivációra, hiszen önismeret szerzésre és személyiségfejlesztésre is tökéletes.

A mai világunkban hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent tudatosan szemlélődve szavakkal fejezzünk ki, és ezt várjuk el másoktól, illetve önmagunktól is. Viszont a tudatos, verbálisan elérhető részünk csupán a felszín! Nem hatolunk mélyebbre, nem szánunk időt önmagunkra, ezért elveszünk a mindennapokban, a külsőségekben. Vannak dolgok, amiket lehetetlen kimondani, beszédben átadni. Vagy legalábbis nagyon nehéz, mert borzasztóan mélyről és régről törnek elő. Ezért olykor idegennek, vagy összefüggéstelennek tűnhetnek számunkra és nem értjük mit miért teszünk, mit miért érzünk. Ám az idő hiányában, vagy a struccpolitika részeként, gyakran inkább csak egy legyintéssel elintézzük az egészet és egyre távolabb kerülünk önmagunktól…

Még mielőtt megtanultunk volna beszélni, a képek nyelvén gondolkoztunk. Szimbólumokban, emlékképekben, érzetekben. A művészetek, mint a festés, a rajzolás, a zene és a költészet, mind-mind a lényünk legmélyéhez, az érzésekhez, a tudattalanhoz szólnak, sok esetben szavak nélkül, vagy metaforikusan. Az alkotófolyamat során, éppen úgy, mint az álomban vagy a meditáció közben, egy más tudatállapotba kerülünk. Koncentrációnk összpontosul, a képzeteink elszabadulnak, az időérzékünk elvész. Elengedjük a kontrollt. Hasonló a helyzet akkor is, amikor csak befogadjuk az adott művet. Tehát nem minden esetben van szükség aktivitásra, mégis átélhetjük a flow-t, az áramlatélményt. Ezekben a pillanatokban a művészet eljut ezekhez az ősi és régi gyökerekhez és a katarzis révén a felszínre juttatja azokat.

Ehhez személyre szabottan többféle eszközt is alkalmazhatunk. Épp olyan kifejező lehet a tánc, mint a szobrászat, a zenélés, a montázs vagy a rajzolás. A lényeg, hogy megtaláljuk azt az ágat, ami inspirál, vagy elindít bennünk valamit.

Én főleg a képzőművészeti vonulattal foglalkozok, ám ezen belül is vannak olyan módszerek, amiket szeretek, és amiket kevésbé… Az akvarell szétfolyik, a színes ceruza pepecselős, a pasztell maszatolós. Mindenkinek meglesz a mumusa. Viszont amikor már nemcsak kedvtelésből, hanem önismereti, vagy gyógyító szándékkal alkalmazzuk a művészetet, el kell magunkban határolni, mit szeretünk benne és mit nem. Ez rávilágít arra, mi hiányzik belőlünk, vagy mit kell tanulnunk még. És bármennyire is borzalmasan hangzik, főképp azt kell elővenni, amit nem szeretünk. Mert itt kell fejlődnünk! És ez nemcsak magával az eszközzel van így, hanem a színekkel is. Bármennyire nem is tetszik, elővehetünk olyan színeket, amiket az életben sosem… És bár nem tetszik a mód, talán nem tetszik a színválasztás,, mindegyik alkotás egyedi és értékes lesz!

Mit tehettünk otthon, önmagunk?

Ahogy fentebb írtam, a műélvezet is gyógyító hatású, tehát ha egy olyan könyvet olvasunk, olyan zenét hallgatunk, vagy olyan filmet nézünk, ami megszólít minket, annak is van ám hatása. De lehetünk aktív alkotók is! Írjunk naplót, készítsünk kézzel készült ajándékokat, firkáljunk, ha jól esik, színezzük a mostanában méltán felkapott színezőkönyveket, rajzoljunk egyszerű mintákból mandalát, vagy készítsünk saját kreatív naplót, amelyben a napjainkat versekbe foglalva, képekkel, vagy montázsokkal jelenítjük meg. A lehetőségek száma végtelen.

És ahogy a művészetterápia során előkerülnek ezek az eddig fel nem fedezett, elszúrt, vagy hárított dolgok, a világ is kitárul számunkra. Könnyebben fogalmazzuk meg, ami bánt, vagy ami legbelül van bennünk. Jobban észrevesszük az apró részleteket, a szépséget és az örömöt! Végül pedig talán elfogadjuk önmagunkat is.

Szerző