Hogyan legyünk jóban az exszel?…avagy szakítás ünnepi fényben

2017. 12. 27.   |   Nincs hozzászólás »   

Az ünnepek időszakában, jellemzően intenzívebben éljük át mindazokat az érzéseket, amik a hétköznapok rohanásában talán jobban elvesznek bennünk, és amik felgyülemlettek az elmúlt időszak életeseményei során. Ilyenkor gyakran más fényben látjuk azokat a megszakadt párkapcsolatokat is és helyüket, szerepüket az életünkben, melyek valaha- sőt, talán még mindig- sokat jelentenek számunkra. Ilyenkor különösen vágyhatunk a harmóniára, békére, egymással és az életünk eseményeivel való kiengesztelődésre.

„Jóban lenni” a volt kedvessel vs. a  gyász folyamata

Megtapasztaljuk, hogy a sokszor célként megfogalmazott állapot alapvetően egy ellentmondásos kérdés, mert a szakítás tényével együtt jár, hogy egy gyászfolyamaton kell végig menni, mely a kapcsolat mélységétől és hosszától függő intenzitásban fog minket érinteni. A gyászfolyamat természetes része a harag is, amikor megéljük a dühünket és a csalódottságunkat az elvesztett párral szemben.

Elisabeth Kübler- Ross nyomán került bele a gyász folyamat- szerűségének ténye a lélektani ismereteink közé: a kapcsolat (legyen szó egy ember haláláról, vagy egy párkapcsolat elvesztéséről) gyászának öt fázisa követi egymást: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, a belenyugvás/elfogadás. Ezeket a szakaszokat nem lehet élesen különválasztani, számos átfedés lehetséges az egyes fázisok között és egy szakasz (másfajta érzelmi színezettel) újból is visszaköszönhet átmenetileg.

Annak a realitásnak az elfogadása, hogy egy párkapcsolat,- melybe vágyainkat, fantáziáinkat, jövőképünket, terveinket vetítettük –  véget ért, egyáltalán nem magától értetődő. Egy gyakran hosszú és fájdalmas folyamaton kell ehhez végig menni. Mindez persze függ attól, hogy kit veszítettünk el, milyen szerepet töltött be az illető, illetve az adott kapcsolat az életünkben, illetve a gyászfolyamat megélését befolyásolja az is, hogy ki volt a kezdeményező fél. A kapcsolat felbontását kezdeményező félnek is lehet dolga a gyászmunkával, de nála a tagadásnak és az alkudozásnak kevésbé jut szerep. Itt is tapasztalhatjuk azonban azt, hogy a szakítást kezdeményező félnek sem mindig egyértelmű elfogadni a szakítás realitását, ő is el tud bizonytalanodni, néha visszatáncolva feszegetve az ilyenkor mind a két fél számára labilis testi-lelki határokat. Ez is a  folyamattal járó jelenség, jó ha számolunk vele.

A harag a gyász természetes része. Teljesen magától értetődő, ha ki vagyunk borulva/dühösek vagyunk a másikra, hiszen gyakran felfoghatatlannak tűnik, hogy az ember, akivel megosztottuk ágyunkat, asztalunkat és a lelkünket, nem fog már hozzánk tartozni. Becsapva érezzük magunkat, ha a fenti körülmények között a másik fél kezdeményezi a szakítást; akiben ilyen esetben szintén sok sérelem és harag halmozódhatott fel a másikkal szemben, mely az egyik oka lehet annak, hogy a kapcsolat megszakítása mellett döntött. Ezen kívül/vagy ezzel együtt sokszor a lelkiismeretfurdalásával is meg kell küzdenie.

Egy párkapcsolat sok minden miatt véget érhet: van, hogy mindketten belátják, hogy a kezdeti érzések megváltoztak, esetleg barátsággá alakultak. Mások ehhez hasonló érzéseket az „elhidegülés” jelzővel illetnek. Ha egy kevésbé szenvedélyes állapotban lévő kapcsolat végéről beszélünk, akkor nagyobb a kilátás arra nézve, hogy belátható időn belül „jóban leszünk” az exünkkel, már amennyire „jóban levés” alatt a kapcsolattartásnak és az egymással való pozitív előjelű törődésnek egy bizonyos fokú intenzitásáról beszélünk. Másról van szó, ha az egyik felet villámcsapásként éri a szakítás ténye, illetve szerelmesnek érzi magát a kapcsolat- bármily okból történő- véget érésekor.

Tehát: elveszteni valakit, akit igazán szerettünk, az kemény dolog, fájni fog. Olyan érzéseket tapasztalhatunk a gyász folyamán, melyekkel még sosem találkoztunk. Minden ember, minden kapcsolat megismételhetetlen, így minden gyászfolyamat is egyedi. Ha nem voltak mély érzések, és ebben mindkét fél egyetért, akkor persze másról van szó; de ebben az esetben sem könnyű a szakítás, nem könnyű elengedni és új értelmezést adni annak az emlékekből, kötődésből és ragaszkodásból (és még sok minden másból) álló kötődésnek, mely oly sok ideig egymás mellett tartott minket.

Hogyan léphetük tovább egy szakításból harag nélkül?

Először is ne legyenek illúzióink. Ahhoz, hogy elmúljon a harag, először át kell mennünk rajta. Emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásunk, ez teljesen természetes; ahogy az is, hogy szélsőséges minőségek között hullámoznak az érzéseinek. Legyünk magunkkal elfogadóak és megengedőek, ne gondoljuk azt, hogy nagyvonalúan képesnek kellene lennünk arra, hogy rögtön elfogadjuk a másik ember döntését, és újdonsült (ex)szerepünkben érzelmileg kiegyensúlyozottan viseltetni vele szemben. Érdemes azt a fajta jót feltételezni a másikról, hogy azt adta nekünk, amire élete aktuális szakaszában, a párkapcsolat jelenében képes volt; se többet, se kevesebbet.

Ezzel együtt, talán közhely, de így van: a kapcsolatépítés  egy közös munka. A szerepek, választások, kompromisszumok, érzelmek fel(nem) vállalása egy kölcsönös folyamatban bontakozott ki, és vezetett el a jelen helyzethez. Lehetnek persze jogos sérelmeink és a másik viselkedhetett velünk igazságtalanul; de érdemes átgondolni azt, hogy mikor kezdődött ez a folyamat? Mi volt az én felelősségem benne? Mi az amivel nem tudtam, vagy akartam a kapcsolat egy korábbi fázisában szembenézni?- Az ilyen  kérdések megválaszolásához idő, erő és bátorság kell; illetve nem árt némi objektivitás is. Ebben tudnak segíteni az őszinte barátok, de bizonyos esetben a pszichológus is.

Vannak, akik hajlamosak „bedobozolni”, azaz elfojtani, a gyásszal járó nehéz érzéseiket, és valamilyen menekülési formát választanak: sokan egy új kapcsolatba menekülnek, vagy az alkoholba, vagy valami más tevékenységbe. Ezek  közül több, különösen egy új hobby, új társaságban, – a közösség élménye és a tevékenység során megtapasztalt öröm okán- terápiás hatású tud lenni. Egy új kapcsolat sokféleképpen léphet be az ember életébe, de a legtöbb „frissen sérült” még nincs felkészülve rá, egyidejűleg azonban az  elvesztett  törődés élménye miatt erre vágyik. Nagyon ritkának látom, hogy egy szakítás utáni közvetlen új kapcsolat happy end-el végződjék; ellenkezőleg újból, más formában köszönnek vissza az előző kapcsolat fel nem dolgozott dinamikái, jelenségei. Sokféleképpen lehet persze tanulni magunkról, a másikról. Rövid távon sokkal nehezebb, azonban talán konstruktívabb egy új kapcsolat keresése és építése helyett először magunkat újraépíteni, a  saját, illetve a volt párunkkal való közös felelősségeket a helyére tenni a lelkünkben. Ha így teszünk, akkor idővel- az egyébként természetes- haragunk is megszelídül, hiszen árnyaltabban kezdjük el szemlélni a képet, mely eleinte gyakran fekete- fehér.

Léteznek-e technikák a lezárásra és a megbocsátásra?

Klienseim gyakran fordulnak hozzám ezzel a kérdéssel.

Elengedni, megbocsájtani, gyászolni nem lehet egyedül. Mindenképpen segítenek a barátok, egy közösség, akik egyrészt empátiával viseltetnek irántunk, másrészt természetes alternatívát jelentenek megmásíthatatlannal való foglalkozás helyett történő időtöltésre. A megbocsájtás nem egy „on” gomb lenyomásával ér véget, hanem egy tudatos döntés, egy munkával járó folyamat kezdete. Ezt is jó, ha tudjuk, és nem várunk el magunktól irreális dolgokat. Sokat tehetünk viszont azért, hogy szívünk-lelkünk egyre szabadabbá váljon: ahogy korábban említettem, fontos az önreflexió, mely egyedül nem mindig hatékony, hiszen bele vagyunk gabalyodva éppen az érzéseinkbe, így ebben tud segíteni egy pszichológus is; vannak azonban már gyászfeldolgozó csoportok különböző típusú veszteségek számára. Sok mindenen múlik persze, hogy erre szükség van-e, kit mennyire visel meg a szakítás (pl. azon, hogy korábban milyen másik veszteségek voltak az illető életében).
De ha már “technika”. Van egy általam szívesen ajánlott módszer, mely egy komplex gyászfeldolgozási program ( Friedman-James: Gyógyulás a gyászból c. könyve nyomán) egyszerűsített változata tud most lenni e cikk keretein belül.

Írjunk egy levelet a volt kedvesnek, mely 3 részből áll: az első részben írjuk le neki, amiért hálásak vagyok. „Köszönöm Neked, hogy…”. Ebben a részben engedjük bele magunkat a hála érzésébe, engedjük meg magunnak mindazokat az érzéseket, emlékeket, melyeket jó volt együtt megélni, melyért hálásak vagyunk az életnek, a párunknak, hogy vele részünk lehetett benne.  A második részben arról, írjunk, hogy mi az amit megbocsájtunk neki. „Megbocsájtom, hogy…” -minden olyan sérelmet szedjünk össze, ami felgyülemlett az együtt töltött idő alatt. Ez segít abban, hogy, hogy rálássunk azokra a sebekre, melyeket szereztünk és amelyek hatnak ránk és amelyek behegesztésével, „lekezelésével” még dolgunk van. Sokaknak azért jelent problémát a „megbocsájtom, hogy”- kezdetű mondatok megfogalmazása, mert úgy érzik a bennük dúló érzések és gondolatok viharában, hogy még nem képesek a megbocsájtásra. Ilyenkor meg szoktam nyugtatni a klienseimet azt illetően, hogy a megbocsájtás nem egy érzés, hanem egy tudatos döntéssel („meg akarok bocsájtani, mert ha ezt nem teszem meg, az engem emészt és tart gúzsban, nem mást”) kezdődő folyamat, melynek az elején tartanak. Tehát a megbocsájtás értelem-szerűen fontos része annak, hogy „jóban tudjunk lenni”, az exszel. A gyászfeldolgozás/elengedés/megbocsájtás (melyek nem ugyanazzal, de egymáshoz közel álló értelmekkel bírnak) nem egy technika alkalmazása, a fenti módszer egy folyamat részét tudja, segíteni, kiegészíteni. Az érzelmek egy folyamatban alakulnak át másfajta minőségekké. A levél 3. szakasza úgy kezdődik, hogy: „Bocsánatot kérek azért, hogy…”. Ebben a szakaszban gondoljuk át mindazokat a dolgokat, amikben a saját mulasztásunkat, hibánkat, emberi tökéletlenségünket fedezzük fel a másik viszonyában. Tökéletlennek lenni „ér”, emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásunk: ránk is igaz az, hogy az adott pillanatban a képességeink és belátásunk szerinti legjobb módon cselekedünk. A végén pedig búcsúzzunk el a levél címzettjétől. („Búcsúzom…”)

Egy ilyen levél megírása rendkívül megterhelő, ugyanakkor felszabadító is tud lenni. Ugyanakkor óvatosságra intek: hirtelen felindulásból ne küldjük el a nyers és legőszintébb változatot. Ez a módszer elsősorban magunknak segít az érzéseinkkel való megbirkózásban. Ha néhány nap múlva is úgy érezzük, hogy fontos, hogy a másik is elolvassa a levelünket, akkor küldjük el neki. Ellenkező esetben pedig jó, ha valakivel megosztjuk a levél tartalmát, akiben megbízunk és aki alkalmas arra. Ne a másiktól várjuk a feloldozást, a munkát belül és nekünk kell elvégezni.

Drasztikus szakítás vs. online kapcsolattartás

Segíteni tud az is, hogyha a felek a szakítás során nem elvágólagosan viseltetnek egymással szemben, hanem lehetőséget adnak az reflexióra, leülnek egymással beszélgetni. Ami itt kihívást jelent, különösen online-virtuális világunkban, hogy idővel felálljanak az egészséges határok, és valóban el tudjuk egymást engedni. Ha a volt párunk folyamatosan visszaköszön pl. a facebook-on, nagyon nehéz lesz az elengedés folyamatában haladni. Ilyenkor jó lehet egymás követését leállítani, amiben gyakran a törlés tud segíteni csak, hogy ezt megálljuk (nagyon nehéz megállni, hogy ne „nézegessük a másikat”). Ha ezt megbeszéljük egymással és a másik tudtára adjuk azt, hogy ez miről szól a részünkről, akkor elkerülhetjük a „törlésből” fakadó felesleges sértődéseket. Ne várjuk el se magunktól, se a másiktól, hogy idő előtt együtt tud örülni az életünk alakulásának, esetleg új párunk megismerésének, stb. A facebook életünkben való szinte általános jelenléte és hatása egészen új lélektani jelenség, melyek egy szakítás perspektívájában új kihívásokat és a tudatosság szükségességét jelentik.

Mikor lehet (érdemes) újra keresni a volt kedves társaságát?

Egyrészt akkor amikor beszélgetésre van szükségünk annak reményében, hogy válaszokat kapjunk a „miértekre”. Tudjuk erről, hogy ezeket a válaszokat vagy képes megadni a másik, vagy (egyáltalán) nem. Többnyire rész-válaszokat kapunk. Ennek oka, hogy a másik sem racionális lény, sok miérttel ő sincs tisztában, idő kell számára is a következtetések levonásához. Ez is a folyamat része.

Születésnap, névnap: megoszlanak a tapasztalatok az illetően, hogy ez valóban olyan figyelmesség-e, melyre a másiknak szüksége van, vagy pedig esetleg a felesleges reményt éltetjük benne törődésünkkel. Ha a szakítás a kölcsönös elfogadás és döntés körülményei között történt, akkor persze ezek kedves gesztusok.

A „jóban levés” a szívünkben kezdődik. Vannak persze kivételek, de azt kell elfogadnunk (ami eleinte nagyon nehéz), hogy sosem leszünk már úgy jóban, mint korábban. Ez azért van, mert a továbblépéshez, ahhoz, hogy ne rekedjünk meg egy élethelyzetben, szükségünk van a határokra. Ezek a határok pedig térben és időben lévő távolságot is jelentenek. Nem fogunk tudni továbblépni, ha folyamatos kapcsolattartásban vagyunk. Mindez attól is függ, hogy van-e közös baráti társaság, vagy egy közösség, melynek mindketten tagjai vagyunk? – Ilyenkor érdemes egy élhető kompromisszumot kialakítani arról, hogy ezek a határok miként teremthetőek meg. Jó, ha nem várunk el irreális érzelmi nagyvonalúságot sem magunktól, sem pedig a másiktól. Ez eleinte nem lesz könnyű. Az is segíteni tud, ha a közös barátoknak is nyíltan kommunikáljuk a helyzetet és tudjuk, hogy nekik se könnyű az új helyzethez alkalmazkodni.

Mi a helyzet akkor, ha gyerek is van a kapcsolatban?

Mediáció vs. terápia

A házasság, a válás  jogi része és a gyerekek léte a gyászfolyamatot több szempontból befolyásolják, elképesztő dinamikákat tudnak a válóperes ügyvédek belevinni a folyamatba, azzal, hogy a jogi siker érdekében bizonyos viselkedésformákra sarkallják ügyfeleiket.

Gyerekek esetében muszáj kialakítani a kapcsolattartásnak egy -érzelmektől független-ám mindenki, különösképpen pedig a  gyermek számára optimális módját. Az egész család számára megterhelő egy válási folyamat, de az elmérgesedő játszmák, pl. a gyerek „postásként” kezelése („mondd, meg anyádnak/apádnak”), kezdetű felszólítások irreális terheket rónak egy gyerekre. Ő ugyanis ilyenkor lojalitáskonfliktusba kerül és nem képes választani az apja vagy az anyja között. Ha erre ösztönözzük, azzal csak kárt okozunk neki, még akkor is, ha valóban az egyik szülő egy morálisan elítélhető dolgot cselekedett. Rendkívül nehéz ilyenkor objektívnak maradni és „jól” viselkedni. A problémák egy magasabb szintű kezelését jelzi az, ha nem a bíróságtól várjuk a kapcsolati problémánk megoldását azt illetően, hogy egy élhető együttműködés alakuljon ki közöttünk. A bíróság ugyan jogilag szabályozza a kapcsolattartást, mely attól még nagyon nehéz, ha tomboló érzelmek vannak a háttérben.

A közös megegyezés kialakításában a mediáció tud segíteni, mely más, mint a párterápia. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki konstruktív módját keresi válási feszültségeinek érzelmi és technikai kezeléséhez, a közös megegyezések kialakításához. Ilyenkor nem a bíróság szabja meg a számunkra működőképes kereteket, hanem lehetőségünk van az önszabályozásra arra, hogy a kezünkbe vegyük a jövőnket. Ehhez azonban szükséges két együttműködő fél, akik belátják ennek szükségességét és nem az ellenfelet látják a másikban, akit le kell győzni.-Az utóbbi esetben ugyanis  játszmáról beszélünk, melynek igazi nyertesei nincsenek, vesztesei annál inkább, akik közül egyik a gyerek.

Közeledik 2018- talán már itt is van…Igyekezzünk jól érteni Forrest Gump intelmét:

“Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább.”

Szerző

   Bakó Eszter, tanácsadó szakpszichológus