Egy nő két dologért képes bármire: hogy legyen és hogy ne legyen gyermeke – ilyen örökbe adni II.

2018. 02. 02.   |   Nincs hozzászólás »   

A szüléssel nem csak gyermek, hanem anya is születik, ahogy arról korábban már írtunk. Mindez miképpen befolyásolja azokat a szülő nőket, akik lemondani készülnek a gyermekükről?

A szakma álláspontja eltér abban, hogy a leendő örökbefogadó szülők jelen legyenek-e a szülésnél, születésnél. Ez a lehetőség, noha elsőre szokatlannak hangozhat, bizonyos szervezetek szerint segítheti az örökbefogadás háromszögének szereplőit – a vér szerinti szülőket, az örökbefogadó szülőket és az örökbefogadott gyermeket – abban, hogy könnyebben kapcsolódjanak egymás történetéhez, melynek segítségével jobban megértik, hogyan érezheti magát a másik fél. Kölcsönösen elindulhat a tisztelet és hála érzése az iránt a személy iránt, aki megszüli a gyermeket, ill. aki később fel fogja nevelni őt.

Más örökbefogadással foglalkozó szervezetek azonban, szintén alapos megfontolásból, nem támogatják az együtt szülés gyakorlatát, mivel a szülés testi-lelki-szellemi átformáló hatására egy anya úgy is dönthet, mégis az anyaság értékelődik fel számára. A biológiailag meghatározott folyamatok során kialakuló anyai ösztönöktől vezérelve sokadrangúvá válhat, átértékelődhet az az eredeti probléma, amely egy krízisben lévő, természetes módon is beszűkült vagy módosult tudatállapotban lévő nőt eddig a gyermekéről való lemondás felé terelt. Éppen ezért Magyarországon egy gyermekéről lemondó anyának 6 hétig van lehetősége meggondolnia magát. A leendő örökbefogadó szülő jelenléte ilyenkor óhatatlanul is nyomásgyakorlásként hathat a kismamára. Ahhoz, hogy a körülmények szabta lehetőségek ellenére szabadon dönthessen egy édesanya, a szülésnél jelen lévő, örökbefogadásra váró fél feszélyezőleg hathat, akárcsak a köldökzsinór általa történő elvágása, a gyermek elnevezése stb. Ugyanis amennyiben mégsem kerül sor az örökbeadásra, mérhetetlen csalódást élhet át. Az életadó anya viszont úgy érezheti, már nem etikus megváltoztatnia a döntését, amennyiben a leendő örökbefogadó szülőt megkedvelte, esetleg a várandósság során támogatva volt magánorvos kiválasztásával, vizsgálatokra kíséréssel, vitaminok, gyógyszerek megvásárlásával, egyes esetekben albérlet fizetésével stb.

Mindenképpen pozitív azonban, ha egyfajta értékfüggetlen, támogató, segítő személyzet van jelen a szülés-születés folyamatánál, amennyiben ezt igényli a szülő nő. Szintén rendkívül fontos megemlíteni, hogy – noha sokan a legnagyobb jószándéktól vezérelve az ellenkezőjéről voltak meggyőződve – az újszülöttet a vér szerinti anya megnézze, megszoptassa, elnevezze. Ezek mind olyan fontos mozzanatok, melyek közös múltat, élményeket teremtenek, s ezáltal segíteni fogják az anyát és a gyermeket is a gyász feldolgozásában. Hisz könnyebb elgyászolni egy konkrét személyt, mint egy olyan gyermeket, akit nem is láttak, egy esetleges császármetszés miatt nem hallottak felsírni, akihez nem tudnak emlékekkel kapcsolódni, aki pusztán egy örök talány, egy fantom maradhat. Egyes szakemberek a nemzetközi protokollban éppen ezért további elbúcsúzási rituálékat ajánlanak, melyek közé tartozik a rajzolás, a hangfelvétel készítése a gyermeknek, versek, levelek írása, és olyan további közös emlékek gyártása, mint a közös fotó a vér szerinti anyával és ha jelen van, az apával, az örökbefogadó szülővel, szülőkkel, valamint adott esetben minden érintett résztvevővel közösen is. S bár fájdalmasan szívszorító, azonban egyben feloldozó is lehet az a pillanat, amikor nyílt örökbefogadás esetén a vér szerinti anya elköszön és minden jót kívánva átnyújtja a gyermekét „új” szüleinek. Ugyanekkor érdemes lefektetni a majdani kapcsolattartás kereteit is, melyben a két szülőfél megbeszéli, milyen gyakran, milyen fórumon és milyen módon adnak hírt egymásnak magukról. Ez általában évi 1-2 fényképes levélváltást jelent olyan alkalmakkor, mint a születésnap, névnap, gyermeknap, anyák napja, vagy a karácsony. A közvetlen kapcsolat sem kritérium ilyenkor, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatok (TeGyeSz) munkatársainál lehet hagyni a leveleket, fotókat, ajándékokat, amit a másik fél a saját lelkiállapotának megfelelő ritmusban tud magához venni. Mindez segít abban, hogy az információs űrt kitöltő képzelet ne irreális fantomképeket, örök találgatást teremtsen, ahol nem tudhatja a szülőanya és apa, hogy a gyermekük jó helyre került-e. Fontos, hogy ne a csecsemőkori kép rögzüljön a gyermekükről, s érezzék, hogy az élet megy tovább. Ez átsegítheti őket a kezdeti nehéz időszakon.

Az örökbeadás lezajlása után a vér szerinti szülőknek meg kell adni a lehetőséget a gyászmunkára, mely már jó esetben elkezdődhetett korábban is. Fontos őket tájékoztatni egy esetleges újabb terhesség kockázatairól. A gyermekükről lemondó anyák egy harmada bizonyos kutatások alapján ugyanis egy éven belül hajlamos ismét teherbe esni, mely gyakran egyfajta tudattalan „rendezése” az előző gyermeke elvesztésének. Ezek a „második elsőszülöttek” óhatatlanul is megkaphatják azt a lehetetlen küldetést, hogy pótolják az elvesztett testvérük helyét. Ez azonban nem az ő saját életük lenne, egy idealizált „elveszett” gyermek helyét betölteni egy másik személynek képtelenség. A nők másik harmada azonban másodlagos meddőséggel reagál az örökbeadás okozta traumára. Nagyon fontos, hogy ezek a nők és férfiak részt tudjanak venni önsegítő csoportokon, és lehetőség szerint egyéni terápián is. Nem utolsósorban segítséget kapjanak ahhoz, hogy rendezzék azon élethelyzetüket, ami miatt sor került a lemondásra: befejezzék a tanulmányaikat, anyagi helyzetüket megalapozzák, kialakítsanak új kapcsolatokat, visszaintegrálódjanak a mindennapi életbe.

Az örökbefogadás trilógiáját körbejáró cikksorozat vér szerinti szülőkkel foglalkozó részeiben vázolt helyzet egy olyan ideális eljárást mutat be, mely fejlettebb szociális hálóval rendelkező országokban vagy nagyobb kapacitás mellett jobban megvalósítható, mint a jelen hazai körülmények között. Noha messze nem ilyen optimálisan zajlik az adoptálás intézménye ma Magyarországon, mindannyian a saját hozzáállásunkkal, szemléletmódunk megváltoztatásával segíthetünk leginkább azokon, akik talán a legkevésbé vannak megértve az örökbefogadás veszteségháromszögének szereplői közül.

A következő írásunkban pedig már az örökbefogadó szülők helyzetét és lélektanát járjuk körbe, a testet-lelket próbára tevő orvosi beavatkozásoktól a szülőség idealizálásán át az elég jó anyává és apává válásig.

Szerző