“Anyu, Apu, én szerelmes vagyok!”

2016. 02. 21.   |   Nincs hozzászólás »   

Amikor egy óvodáskorú kisfiú vagy kislány ezzel a felkiáltással tér haza az oviból, a legtöbb szülő szeretetteljesen elmosolyodik. Nemcsak azért, mert őrülten aranyosan hangzik egy ilyen kis ember szájából ez a komoly mondat, hanem mert hirtelen megrohannak minket saját óvodáskorunk, és Nórikával/Petikével folytatott szerelmi románcunk emlékképei.

Vajon miért égnek bele ezek az élmények ilyen erősen a tudatunkba? Az emlék pozitív vagy – reméljük ritkább esetben – negatív töltésétől függetlenül szinte minden esetben roppant intenzív, szenvedélyes élményről van szó, de talán még ennél is fontosabb, hogy életünk során ezek a történetek jelentik számunkra az abszolút első találkozást a szerelem élményével. Már négy éves korban megfigyelhető, hogy a kis ovisok élvezettel, érdeklődéssel fedezik fel saját testüket, és kíváncsian figyelik meg és csodálkoznak rá az ellenkező neműek testére. Ennek kiteljesedéseként nyitottan és teljes szívvel vetik bele magukat az első kapcsolatokba, ahol életükben először élik meg az udvarlási időszak izgalmát, a kapcsolat kiteljesedését, és az első szakítások fájdalmát.

Az óvodáskori szerelem nemcsak teljesen természetes jelenség,- hiszen mindenki átéli/ megéli ezeket-, hanem különös jelentőséggel bír, amennyiben a kamaszkori, majd később felnőttkori romantikus kapcsolatok előszobájaként fogjuk fel. Mindezek ellenére a legtöbb szülővel bizony előfordult már, hogy egy-egy ovis gyermek által elmesélt szerelmi történet vagy komolyabb párkapcsolati kérdés – a gyermek érettségi szintjén, ugyanakkor mégis hiteles – megválaszolása bizony fejtörést okozott. Természetes, hogy bennünk van a féltés, amikor kislányunk vagy kisfiúnk elragadtatva meséli, hogy kis szerelmével nemcsak fogják egymás kezét, de elbújnak a bokorban és ott csókolóznak; vagy, hogy időnként egyszerűbbnek tűnik disszertációt írni a fogantatás biológiájáról, mint elmagyarázni azt egy négyévesnek úgy, hogy az ne legyen érthetetlen, vagy akár ijesztő a számára.

Semmi rossz nincs abban, hogyha zavarba jövünk egy-egy komolyabb kérdéstől, vagy ha kifejezzük meglepettségünket, vagy akár aggodalmunkat egy-egy szerelmi történet kapcsán. Alapvetően az, hogy gyermekünk megosztja a vele történt eseményeket, vagy az őt foglalkoztató kérdéseket és a felnőtt képes ezekre nyitottan és hitelesen reagálni, kulcsfontosságú ahhoz, hogy a gyermek útmutatásunk mellett a lehető legnagyobb biztonságban élhesse meg az első szerelmet.

Az ovisok esetében (és később is) természetesen nem lehet eléggé hangsúlyozni a szülői példa szerepét, ugyanakkor azt is nagyon fontos észrevennünk, hogy minden új helyzet egy-egy tanulási/ tanítási lehetőséget rejt magában. Így például a testi érintkezés során nemcsak arról szerezhetnek konkrét tapasztalatot az ovisok, hogy milyen érzés csókolózni, hanem nekünk felnőtteknek is lehetőségünk nyílik átadni kislányunknak/ kisfiúnknak az első fontos tanítást a határokról. Erkölcsi felfogásunk továbbadásán túl mindenképpen meg kell erősítenünk gyermekünket abban, hogy semmi olyanba ne menjen bele, amit furának, vagy visszataszítónak tart, hanem először inkább beszéljen erről velünk, a szüleivel. Az ilyen beszélgetések során őszintén elmondhatjuk gyermekünknek aggodalmainkat: talán olyasmi történik vele, amit nem is biztos, hogy szeretne, amire még nem érett és, amit emiatt talán nehezen fog tudni megemészteni, viselkedése miatt akár ki is közösíthetik/ kigúnyolhatják, stb. Ha különösen tartunk attól, hogy gyermekünk egy csoporttársa olyasmire próbálja őt rávenni, amit kislányunk/ kisfiúnk nem szeretne, mindenképpen osszuk meg aggodalmunkat az óvónőkkel is. Az óvodai nevelők nemcsak szövetségeseink lehetnek egy ilyen helyzetben, de arra is visszajelzést tudnak nekünk adni, hogy gyermekünk viselkedése mennyiben tér el az átlagostól, szükség van-e pszichológus szakértő bevonására.

..és végül egy szívmelengető videó a szerelemről:

https://www.youtube.com/watch?v=UgOIvQvqrNQ

Szerző

   Heisz Lívia pszichológus