Fájdalom nélkül nincs boldogság

2016. 06. 28.   |   Nincs hozzászólás »   

Az utóbbi időben egyre többször tapasztalom azt, hogy egy párkapcsolati csalódás után milyen nehezen merünk új kapcsolatot kezdeményezni. Rengeteg bizonytalanság és félelem épít gátat az új irányába való nyitás elé. Egy nagyon kedves ismerősöm nemrégiben hasonlókról számolt be. Elmesélte, hogy az új párkapcsolatában valamiért nem érzi jól magát. Azt érzi, hogy nem tudja száz százalékosan beleadni magát, létrejött benne egy fal, ami miatt egyre jobban magába zárkózik, és nem tud feloldódni. Kiderült, hogy előző párkapcsolata hatalmas csalódással ért véget, megcsalták, nőiségében megalázva érezte magát. Egy világ omlott össze benne, miközben ő küzdött a kapcsolat fennmaradásáért, melyről utólag derült ki, hogy hiábavaló volt.

Ugyancsak gyakori dolog, hogy értetlenül állunk az előtt, amikor valaki, szerette elvesztése után egy-két hónappal is gyászával van elfoglalva, lehangolt, kerüli a társaságot, néha-néha még sírdogál is, ha szóba kerül az eset. Gyakran elhangzik a jó szándékú tanács is, hogy forduljon esetleg pszichológushoz.

Hasonló tempóban szeretnénk megszabadulni mindenfajta egyéb veszteségtől is, legyen az munkahely elvesztése, költözés, válás vagy bármely nagyobb mértékű változás az életünkben. Sürget az idő, nem akarunk vesződni a rossz kedvünkkel, kellemetlen, netalán fájó érzéseinkkel. Mindeközben elfelejtjük, hogy ezek az élethelyzetek, kapcsolati változások (legyen szó párkapcsolatról, barátságról, vagy bármely más szeretetkapcsolatról) veszteségek az életünkben, melyeket ugyanúgy el kell gyászolnunk, ehhez pedig idő szükséges. Az idő pedig drága. Pontosan azért, mert adnunk kell magunknak belőle elegendőt ahhoz, hogy a következő élethelyzetbe teljesen bele tudjuk engedni magunkat, és a maga teljességében élhessük meg annak szépségét és boldogságát.

Pszichológusként azt tapasztalom, hogy manapság mindent azonnal szeretnénk, így a fájdalom megszűnését is. Az élvezetek és a jó érzések hajszolása irányába vezet minket a fogyasztói társadalom. Erősnek kell lennünk, és arcizmaink rezzenése nélkül viselnünk a terheket. „Nincs idő a fájdalomra!”, „Szüntesd meg a fájdalmat már az első jeleknél!”, „Ne hagyd, hogy legyőzzön a fájdalom” – üzeni számunkra a média is.

Fontos azonban tudni, hogy a veszteségélmények megfelelő feldolgozásának megvan a maga folyamata, amelyhez viszont idő kell. A gyász lefolyására vonatkozóan több elméletet találhatunk a pszichológiában, azonban nagyjából hasonló szakaszokat különböztetnek meg:

1. Elutasítás, tagadás: ebben a fázisban érezhetjük magunkat érzelmileg kiüresedettnek, bénultnak, de érzelmi kitörések is gyakoriak lehetnek.
2. Harag: az érzelmeink feltörését élhetjük meg, intenzíven jelentkezik a harag és a düh, szomorúság, előfordulhat bűntudat is, felelőst keresünk a történtekért.
3. Alkudozás: egyfajta átmenetnek tekinthető, mely során felmerül a „mi lett volna, ha…” kérdése, ezzel is késleltetve az elkerülhetetlent.
4. Depresszió: a szakasz nevével ellentétben itt már a tudatos emlékezés kerül az előtérbe, csökkenhet a tünetek intenzitása, elindul az elfogadás folyamata.
5. Elfogadás: megkezdődik az önmagunkhoz és a világhoz való új viszony kialakítása emlékeinkben, azaz tovább él az elgyászolt múlt, de már képesek vagyunk örülni az élet szépségeinek, átalakulnak a szociális kapcsolataink, képessé válunk tervezni, új célokat kitűzni magunk elé.

Ha visszaemlékezünk nagyanyáink idejére, láthatjuk, hogy akkor még megvolt az alább említett fázisok maga ideje. Családtagot egy évig gyászoltak, távolabbi rokont fél évig, siratás, virrasztás, esti mise segítette a gyászolókat abban, hogy fájdalmas érzéseiket ki tudják fejezni, és ez által megkönnyebbüljenek. Emellett pedig öltözékük segítségével is, a fekete gyászruhával jelezték környezetük felé, hogy nehéz időszakon mennek keresztül.

Ma azonban a fájdalom megélése gyengeségnek számít, ezért próbálunk inkább elbújni, minél hamarabb túljutni veszteségünkön, elfelejteni kellemetlen érzéseinket, hiszen ha nem gondolunk azokra, akkor talán azok nincsenek is.

Szakemberként fontosnak tartom, hogy megadjuk magunknak a kellő időt veszteségeink elgyászolására, legyen szó párkapcsolatról, szeretetkapcsolatról, munkahely elvesztéséről, akár egy életszakasz lezárulásáról. Ne féljünk a fájdalmaink megélésétől, ne féljünk a szomorúságtól, a könnyektől. A veszteség mindig egy lehetőség a változásra, mely új utak felé vezethet minket. Ha nem áldozunk erre időt, akkor a különböző pszichés zavarok (pl: depresszív tüneteket, pánikroham, alvás- étkezési zavar) és testi tünetek mellett előfordulhat az is, hogy nem tudjuk önmagunk egészét beleadni új életünkbe. Az elakadások, a veszteségeink megdolgozatlansága párkapcsolati, életvezetési nehézségeket, elégedetlenség és boldogtalanság érzését is okozhatja. Az önmagunkra, az érzéseink elfogadására és megélésére szánt drága idő, a szociális kapcsolati hálónk, szükség esetén a szakember segítsége nagymértékben hozzá tud járulni ahhoz, hogy e nehéz időszakot lelki egészségünk megőrzése mellett élhessük meg.

Szerző