Kétszer győz, aki önmagát győzi le

2016. 07. 17.   |   Nincs hozzászólás »   

Azt beszéltük meg a kollégákkal, hogy nyár révén már nem kezdünk bele komolyabb szakmai okfejtésekbe, hanem kiválasztjuk valamelyik szabadidős tevékenységünket, és bemutatjuk a lélektani oldalát.
Én a hosszúkardvívást választottam, és arról írok egy kicsit, hogy mit jelent úgymond jobb emberré válni.

Magáról a vívásról nem írnék olyan sokat: olyan, mint bármelyik harcművészet – egy küzdősport, amihez explicite kapcsolódik valamilyen szellemiség is. Harcolnod kell egy ellenféllel, és harcolnod kell önmagaddal is, hogy ne add fel, hogy tartsd be a szabályokat, mutass tiszteletet.

Ez az a belső konfliktus, amit érdemes egy kicsit szakmai szemmel is megnézni. Mi, pszichológusok gyakran hangsúlyozzuk az önelfogadás fontosságát. Biztatjuk az embert, hogy ismerje meg önmagát, s ne legyen vak a hibáival szemben sem. Ne ostorozza magát e hibák miatt, ne érezzen szégyent, ne vonuljon vissza miattuk. Fogadja el, hogy nem tökéletes, pontosabban, hogy a vágyai, gondolatai, érzései és tettei nem mindig egyeznek meg azzal, amit a társadalom helyesnek gondol.

Jómagam is ebben a szemléletben dolgozom. Az a célom, hogy a klienseim megértsék és megszeressék önmagukat, még azokat a részeiket, amelyeket legszívesebben kivágnának magukból.

Hogyan békíthető ki ez a két szemlélet? Nos, két állítás segítségével tudom összekapcsolni őket.

Az egyik, hogy a szégyen, önutálat, depresszió és társaik jellemzően haszontalanok, parazita érzelmek. Csak gátolják a megoldást, fenntartják a rossz helyzetet. Sokan amolyan fizetőeszköznek, cserealapnak próbálják őket használni: csináltak valami helytelen dolgot, de szégyellik magukat, és meg is bánják, hátha így enyhül a kár, amit okoztak. Pedig a legtöbb egészséges emberi kapcsolatban a másik félnek semmivel sem lesz jobb attól, hogy a vétkes bünteti magát. A feloldás első lépése az, ha a vétkes végiggondolja a háttérben meghúzódó lelki folyamatokat, és próbálja legalább önmaga előtt nem tagadni őket. Ez az önelfogadás.

A másik állítás, hogy az ember énje nem állandó: folyamatosan változik, fejlődik, kedvező vagy kedvezőtlen irányba. Mindenkinek van elutasított és pozitív lehetséges énképe. Az, hogy melyik realizálódik, nem csupán a véletlenek összjátékától függ, hanem az egyén szabad döntésétől is. Mindenkinek van valamilyen véleménye önmagáról, és mindenki számít rá, hogy van némi jövő még előtte, így el tudja dönteni azt is, hogy mit tesz ma azért, hogy a jövőben pozitív lehessen az önmagáról kialakított kép. Az önelfogadás tehát nem azt jelenti, hogy „olyan vagyok, amilyen, nem tudok ezzel mit tenni”. Valójában nagyon is tudunk azon dolgozni, hogy olyanok legyünk, mint amilyenek lenni akarunk – csak ez gyakran belső konfliktust jelent.

Mit jelent az, hogy „jobb emberré válni”? Számomra a pozitív pszichológia egyik úttörője, Martin E. P. Seligman adja meg erre a kérdésre a választ. Az ő feltételezése szerint a lelki egészséghez, boldogsághoz sokat hozzátesz, ha az ember úgymond „helyesen” él. Azt, hogy mi a helyes, az adott kultúra közvetíti, mégpedig az erények, illetve karaktererősségek formájában. Ebből sejthetjük is, hogy az erények megismeréséhez a legegyszerűbb a kultúrákat meghatározó műveket tanulmányozni. Seligmanék is ezt tették: gyűjtöttek a Bibliából, Koránból, Bushidóból, ha jól emlékszem, még a klingonokkal is foglalkoztak, de azt talán már viccből csinálták. Az eredmények alapján nem minden kultúrában van meg minden erény, és nem mindenki érti ugyanazt egy adott kifejezés alatt, de láthatóan a helyes életről mindenkinek van valamilyen hasonló forgatókönyve.

Definíció szerint itt olyan viselkedésformákról beszélünk, amelyeket önmagukban értékesnek tartunk, a közösség díjazza őket, de ettől függetlenül nem jelentenek eszközt valamilyen jutalom eléréséhez. Hozzátartozik még az erényes viselkedéshez, hogy csak akkor ér, hogy ha szabad akaratunkból fakad. Jellemző, hogy az ilyen viselkedés valamilyen erőfeszítést is megkövetel az egyéntől (amit értelmezhetünk belső konfliktusként). Konkrétan ez az erőfeszítés az oka annak, hogy nem minden erény jellemző ugyanolyan mértékben mindenkire (ezért beszélünk karakterről).

A karaktererősségek jól megnevezhető viselkedésformákat mutatnak be, és 24 van belőlük, úgyhogy nem részletezném itt őket. Ezt a 24 erősséget tömöríti magába a hat erény, amik a kutatók szerint minden kultúrában értékesek. Ezek a következők:

1. Bölcsesség és tudás: ez a legtágabb fogalomkör, hat erősség tartozik ide. Egyrészt a bölcsesség része, hogy az ember kíváncsi a világra, szeret tanulni, és képes a megfontolt, racionális gondolkodásra, valamint jellemzi a kreativitás. Azonban a bölcsesség-kutatások alapján egyértelműen értünk a szó alatt némi érzelmi intelligenciát is, tehát a bölcsességbe beletartozik az is, hogyan kezeljük az embereket, illetve észrevesszük a világban lévő összefüggéseket, úgymond “megértjük, mit üzen az élet”.
2. Bátorság: ez alatt az akarat értelmes, pozitív célok felé irányítását szokták érteni. Bátorság húzódik meg azon tettek között, amelyek esetében valamilyen nagy akadályt kell leküzdeni. Ide tartozik a merészség, ami klasszikusan azt jelenti, hogy az ember veszélyhelyzetben képes szétválasztani a félelem érzelmi és viselkedéses tüneteit. Szintén a bátorsághoz sorolják a kitartás, illetve szorgalom erősségét, mivel ott is komoly akarati erőfeszítésekre van szükség. A tisztesség, becsület és hitelesség erőssége (ez a három ugyanoda tartozik) lényegében arról szól, hogy az ember akkor is kiáll az elvei mellett, amikor nem könnyű, illetve az elveinek megfelelően él, akkor is, amikor nem könnyű. Hát, ehhez tényleg kell bátorság néha.
3. Szeretet és emberség: ezt nem annyira nehéz kitalálni. Ide tartozik a kedvesség, nagylelkűség, tudományos nevén proszociális magatartás. Ennél még fontosabb a szeretet adása és elfogadása, ami a könyv szerint a mi kultúránkban kicsit furán működik, főleg a férfiaknál. Pedig minden kutatás kimutatja, hogy jót tesz az egészségnek, ha szeretünk és szeretnek.
4. Igazságosság: a szerző szerint az ide tartozó erősségek a civil életben nyilvánulnak meg.  Az első erősségnek nem sikerült igazán jó nevet találniuk, én kötelességérzetnek szoktam emlegetni, de a szerző hozzácsapja még a csapatmunka, polgárság iránti elkötelezettséget és a lojalitást is. Lényegében azt érti ez alatt, hogy az ember valamilyen nagyobb csoportnak az aktív része, és nem a pénzért, hanem valamilyen ügyért küzd velük vállvetve. A klasszikus igazságossághoz közelebb áll a másokkal való tisztesség, egyenlő elbánás elve. A szerző ide sorolja még a vezetői képességeket is.
5. Mértékletesség: itt nem az aszketizmusról van szó, hanem az egészséges “addig nyújtózz, míg a takaród ér”, illetve a “szabadság addig terjed, ameddig másokét nem korlátozza” elvekről. Ide tartozik az önuralom, amit a szerző nem csak viselkedéses, hanem érzelmi szempontból is fontosnak tart. A mértékletesség erényéhez hozzátartozik még az óvatosság, körültekintés, valamint a szerénység és alázat is. Seligman meg is jegyzi, hogy ezen a témán a nyugati társadalmak elgondolkodhatnának egy kicsit.
6. Szellemiség és transzcendencia: tömören ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy hiszel “valami nagyobban”. Ez lehet az, hogy rend uralkodik az univerzumban, Isten szeret téged, az ember alapvetően jó, vagy a Mikulás létezik. Ebben az erényben nagyon erős az érzelmi aspektus. Ide tartozik a szépség és kiválóság csodálata, a hálaérzet (“örülök a magas telefonszámlának, mert ez azt jelenti, hogy volt kivel beszélnem”), a remény és optimizmus, illetve ennek egy kicsit spirituálisabb vonulata, a hit. A pozitív pszichológia, meg az elmúlt évezredek megfigyelései egyébként már kimutatták, hogy a testi-lelki egészségnek ezek jót tesznek. Konkrétan a megbocsátás erőssége elég sok stresszt levesz a vállunkról, nem különben humor/játékosság, ami a pszichológusok szerint a legérettebb hárító mechanizmus. Legvégül, ehhez az erényhez tartozik a szenvedély, azon képesség, hogy teljes erőbedobással tudunk lelkesedni a dolgok iránt.

Ezek az erények természetesen nem csak a víváson keresztül fejleszthetőek, nem kell hozzá küzdősport, sőt, sport sem. Akarat kell hozzájuk, vagy ahogy a listán látjuk, bátorság.

Számomra azért a vívóterem lett az az élettér, ahol különösen sokat gondolok az önfejlesztésre, mert a harcművészet önmagában igényli a bátorságot és akaratot, a példaképeket, amelyek arra provokálnak, hogy magamba nézzek. Azt hiszem, sokan vannak ezzel így azok közül, akik hasonló sportot űznek. Nekik nem is kell igazán magyarázni, hogy az önelfogadás és az erényes élet kéz a kézben járnak: amikor a sokadik fekvőtámaszt kell lenyomni, vagy elveszítesz egy összecsapást, senki sem neheztel rád azért, mert még nem vagy olyan jó, hogy ezt gond nélkül viseld. Viszont mindenki tudja, hogy benned van a lehetőség, hogy jobb legyél, és segítenek benne, hogy ki is hozd magadból.

Szerző

   András Bálint pszichológus