A velünk élő hős

2019. 09. 27.   |   Nincs hozzászólás »   

Tegye fel a kezét, aki még nem érezte magát mélyponton, azaz egy olyan helyen, ahonnan nagyon kilátástalannak tűnt a kifelé vezető út, vagy netán nem is látszódott, hogy van-e olyan. Én egy ilyen időszakomban ismerkedtem meg sorszerűnek tűnő módon egy külföldi utazásom során a „hős útja” modellel, mely aha-élmény- szerű felismerést adott számomra akkori égető „miért?” jellegű kérdéseimre, illetve legfőképpen arra, hogy rálátást nyerjek, hogy éppen hol is tartok az életemben.

Azt történt ugyanis, hogy rövid időn belül kétszer követtem el nagyon hasonló magánéleti hibát, mely aztán egy nagy adag értelmetlennek tűnő szenvedés forrásává vált számomra.  Igazán nem ezt vártam el magamtól… Eme élethelyzeti krízisben ismerkedtem meg a storytellinggel, mint műfajjal,  illetve értettem meg, hogy mi köze van a történetmesélésnek úgy általában, az én személyes történetemhez, – a mi személyes történetünkhöz.

“Csak akkor találjuk meg az élet kincseit, ha leereszkedünk a szakadék legmélyére. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.”

Írja Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyvében.  Campbell 20. században élt író és vallástörténész, aki a hős mítoszát feltételezi: vizsgálódásai nyomán arra jött rá, hogy létezik egy olyan ún.  monomítosz, amely egy egyetemes mintázattal rendelkezik és közös nevezője, esszenciája az összes kultúrában fellelhető hősi meséknek.

A hős útja kreatív művészek egész generációira volt nagy hatással – pl. George Lukast is ő inspirálta a Csillagok háborúja trilógia megalkotásakor. Campbell által értette meg a modern kultúra a történetmesélésben rejlő valódi erőt, mely éppúgy vonatkozik mítoszokra, kitalált történetekre, filmekre, népmesékre, de a saját „sztorinkra”, azaz életeseményeink fonalára is.

A hős transzformációja hasonló fázisokon keresztül történik, akkor is, ha a történet személyes, és a hősök mi magunk vagyunk, és akkor is, ha egy film- vagy mesebeli karakterrel állunk szemben. / E ponton megteheted, hogy felidézed kedvenc (gyerekkori) mesédet és átpörgeted magadban a történetet, mi mindenen ment keresztül a hős, míg „elnyerte a méltó jutalmát”?/

Saját élettörténetünk hősei mi magunk vagyunk

A hős útjának megismerése révén értettem, meg, hogy önmagunk hősökként való aposztrofálása nem valami önbuzdító formula, hanem szükségszerűség. Hiszen ugyanazon a körön járunk akár a már unalmassá vált komfortzónánkban toporgunk, akár, ha egy döntéshelyzetben tipródunk, vagy egy megszokottan rossz élethelyzetből nem merünk kilépni a bizonytalanba. De akkor is, ha épp ennek az ellenkezője történik velünk; amikor lépünk, harcolunk, cselekszünk, elbizonytalanodunk, elbukunk, felállunk, majd pedig majdnem belehalunk, hogy ekkor a „legsötétebb szobába” bemerészkedve megszerezzük az „elixírt” (tudást, tapasztalatot, erőt, bátorságot)  az új életre keléshez.  Tehát a hős útja rávilágít a kollektív emberi tapasztalatra: nem a siker- kudarc dimenzióban történik az életünk (annyira sem, amennyire hinnénk), hanem egy tanulási körön, ahol hősökként mindannyian tartunk éppen valahol. Az út állomásai néha látványosabbak, néha csendesebbek, megint máskor drámaiak, és fájdalmasak, bizonyos pillanatokban pedig dicsőségesek és örömteliek. Amiben azonban közösek, hogy ugyanannak az útnak a részei és az egyik állapot feltételezi a másik létét.

Érdemes ezeken a pozíciókon elgondolkozni: hol tartok éppen a „körön”?–  Először arra érdemes őszintén válaszolni magunknak, hogy  hogyan érzem éppen magam úgy általában az életemben?- Ez az érzés rávilágít a jelen lelki pozíciónkra.

Ami éppen most történik velem…

Kalandra szólongat valaki, vagy valami?  Ha igen, hogy reagálok a hívásra? Ki az, aki bátorít, ki az akinek üzenete fokozza a szorongásomat?  Netán már elindultam és éppen vándorutam első nagy küszöbén állok? Kikkel találom szemben magam ezen a küszöbön? Kik a segítőim? Éreztem-e esetleg valamilyen megmagyarázhatatlan/természetfeletti sugallatot, vagy segítséget, ami segített az elindulásban? Miután elindultam, mi volt az a nagy küszöb, melyen át kellett lépnem és ami előtt tán sokáig ácsorogva dilemmáztam?

Ha voltam elég bátor a küszöb átlépéséhez, rendszerint belépek a kihívások, kísértések, próbák időszakába. Ez egy fárasztó, erőt próbáló időszak, számos belső és/vagy külső ellenféllel. Ilyenkor szinte bizonyos, hogy kikörvonalazódik egy Mester, vagy Segítő alakja, akit, vagy én kerestem önmagam számára, vagy az élet rendelte mellénk.- Idézzük fel, ki volt a legutóbbi Segítőnk!- Aki az úton jár, poros, izzadt és fáradt lesz, de a sok menetelésben állóképességünk is javul. Erre nagy szükségünk van az igazi nagy erőpróbához, ami aktuálisan előttünk áll, ami a valódi mélység lehet számunkra. (Ez helyezkedik el képletesen a kör alján-ld. legfelső ábra).

A Barlang legmélyén, avagy a mélyponton és azon túl…

E ponton szemlélődve feltehetem magamnak a kérdéseket: milyen a kapcsolatom a Mélységgel, avagy „a Barlanggal”, (amely a legmélyebb küzdelmek, legsötétebb érzelmi és élethelyzeti állapotok szimbóluma)? Mikor éreztem magam utoljára nagyon mélyen? Mi történt velem olyankor? Magamtól léptem be, vagy valaki/valami betaszított? Hogy tudtam onnan kijönni, mi volt az, ami csak rajtam múlott? Mi volt az elixír, amit ott megtaláltam? Milyen transzformáción mentem keresztül a pokoljárás ajándékaként? Az is lehet, hogy éppen a Barlangban vagyok: Ha igen, akkor mi a legnehezebb most nekem? Min kell keresztülmennem, mivel kell szembenéznem még ahhoz most, hogy eljussak az „élet vizéhez”?

Ahogy haladunk fel a köríven láthatjuk (az ábrán is), hogy a mélység megjárása után jön az átalakulás, azaz az új erők személyiségbe való integrálása, majd a megbékélés/megpihenés időszaka, mely után rövid időre visszatérünk nyugvópontunkra; de csak addig amíg meg nem halljuk az újabb kalandra hívó hangokat- hogy aztán idővel újból elinduljunk.

A fenti kérdések megválaszolása látszólag egyszerű, de senki se lepődjön meg azon, ha nem sorjáznak a spontán válaszok. Nagyon mély felismerésekre lelhetünk, ha valóban őszintén válaszolni szeretnénk rájuk, melyre hosszabb elmélkedés adhat lehetőséget. Érdemes azonban erre időt szakítani.

Hősök vagyunk és sohasem áldozatok

A bevezetőben említett külföldi utazásomkor, véletlenül (amennyiben olyanok léteznek), egy olyan tréning- programba cseppentem, ahol egy héten keresztül, vezetett, festői körülmények között, gondolkodhattam az életeseményeim egymásutániságán és melynek következményeképpen volt lehetőségem az önmagamra való haragváson, csalódottságon és fájdalmamon túl, meglátni a Hősnőt, aki én vagyok és aki éppen a barlangból tántorgott kifelé.  Erőt adó volt ráismerni a segítőimre, akik legtöbbször anélkül voltak azok, hogy ők maguk, erről tudtak volna. Még sorolhatnám a felismeréseket a fenti kérdésekhez kapcsolódóan. Összességében elmondhatom, hogy felszabadító és büszkeséggel eltöltő a paradigmaváltás, melynek nyomán a „kínlódásaikat”, „szerencsétlenkedéseinket” immár sárkányokkal vívott ádáz harcnak látjuk, a bukásainkat pedig próbatételnek. Jó abban a bizonyosságban lenni, hogy igenis vannak Segítőink és Mestereink, akik mellettünk állnak a nehéz időkben. Megértettem, amit én korábban „nem tanultam a hibámból” -jellegű oktalanságnak címkéztem, az a Hősnő számára kétszeri „barlangtúra” volt és a látszólag hasonló események nyomán más-más  elixírek kerültek birtokomba. (Ahogy azt említettem, néha magunk választjuk a kirándulást, néha pedig az élet rendezi…)

Mindannyian tehát akaratlanul a Hős Útját járjuk; vezérfonálként pedig -történeteken, filmeken keresztül is-  ezerféleképpen szeretjük újra hallani a „nagy mesét” , átéljük a hős kalandját, amint útra kel, küzd, meghal, feltámad és visszatér közénk, elhozva az élet vizét.

Gondolataim zárásaként megosztom veletek a kulcsmondatot, mely végigkísérte azt a három évvel ezelőtti hetet, amíg intenzíven saját történetem nyomában jártam: “Trust in the process!”– /„Bízz a folyamatban!”/ hallhattuk akkori mestereinktől, akik akkor  ezzel arra buzdítottak, hogyha látszólag fura programok zajlanak a hét során, ne ellenállásra fecséreljük az energiánkat, hanem higgyünk benne, hogy van egy koncepció, amely értelmet ad mindennek, adjuk bele magunkat és a végén majd megértjük, mi miért történt. Eleinte nehéz volt „csak úgy” bízni, de aztán csökkent az ellenállásom; és a végén tényleg aha-élménnyel tértem haza, ahová magammal hoztam ezt a kulcsmondatot is, amit ez úton átadok Nektek: bízzatok a folyamatban, az Életben, akkor is, ha éppen még nem látjuk mi sül ki belőle.

Illusztrációképpen a hős útjához egy szemléletes animáció:

Szerző

   Bakó Eszter, tanácsadó szakpszichológus