Az egészségért való aggodalom árnyékában

2020. 05. 13.   |   Nincs hozzászólás »   

A koronavírus járvány kapcsán valószínűleg többen kerültünk olyan helyzetbe, amikor magunkat vagy másokat igyekeztünk megnyugtatni azt illetően, hogy a tünetek, amiket érzékelünk, vagy amikről hallunk éppen egy adott családtagunktól, vagy barátunktól, túlzó aggodalmak, és nem kell rögtön a „legrosszabbra” gondolni. Az észlelt „legrosszabb”, élethelyzet a tünetektől  és történelmi korszaktól függően ki-ki számára más és más lehet: jelen közös valóságunkban ez most többnyire a koronavírus általi megfertőzöttség.  Pszichológusként ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy ez a jelen-extrém és szokatlan-  helyzet, egyéb aggodalmakat is megmozgat emberben fizikai egészségével kapcsolatban általánosságban, – tehát nem csak a vírusfertőzéshez kapcsolódóan.

Sokat tudunk arról is már, hogy ez a világjárvány számos értelemben lehet szorongató számunkra: megéljük benne a veszteségeink sokaságát, aggodalmat szeretteinkért, aggodalmat a jövőnkért, egzisztenciánkért, a feladatok sokaságának való megfeleléséért, a tartós egyedüllét helyzetéért- és természetesen saját magunk egészségéért is. Nagy kihívás ilyenkor józannak, ugyanakkor felelősségteljesnek is maradni.

„A szorongás tárgyat keres magának”.

Így szól a lélektani axióma: kinek-kinek élethelyzete, korábbi tapasztalatai és személyisége függvénye, hogy a lehetőségek közül szorongása milyen tárgyat talál magának, illetve azt milyen intenzitással éli meg. Sokfajta kategorizációja létezik a szorongásnak nevezett fenyegető, feszültségteli érzéscsomagnak, aminek két legalapvetőbb csoportja, amit a pszichológushallgatók is először megtanulnak:  az ún.  vonás, és állapotszorongás.  A vonásszorongás szintje alkati tényező, függ személyiségstruktúránktól és a korábban megélt életeseményektől, érzelmi traumáktól. Az  állapotszorongás ezzel szemben egy adott és konkrét helyzetből  fakad, illetve annak eshetőségéhez kapcsolódik:  van objektív oka az egyénnek tartani, szorongani az adott helyzetben rejlő lehetőségektől, mert valamilyen veszélyt, vagy kockázatot hordoz magában.

Mindenki szorong-valamennyire

Azért írunk és beszélünk ilyet sokat mindannyian a koronavírus okozta világjárványról, mert az állapotszorongásunkat-mindannyiunknak- megnövelte valamelyest ez a helyzet mostanság a Földfolyón. Kinek a munka, kinek az egészsége, kinek, szerettei, kinek egyéb magánéleti kihívásai, krízisei kapcsán… Érthető módon: egy rizikós nagyon is konkrét helyzetbe kerültünk, amikor is jó, ha figyelünk, éberek vagyunk, hogy a lehető legjobb alkalmazkodási stratégiát tudjuk kialakítani az élet különböző területein.

Az aggodalom nem a gyengeség jele

Az aggodalom evolúciós termék, tehát bizonyos fokig hasznos, hiszen készenléti helyzetben tart bennünket, hogy éberek maradjunk a leselkedő veszéllyel szemben.

Ahogy azt korábban említettem az észlelt, vagy valódi veszélyt kinek-kinek más jelenti most. Eme „globális állapotszorongással” bíró helyzetben, a  magasabb vonásszorongással rendelkező emberek már alapvetően egy olyan „előhuzalozott”, magasabb feszültségszinttel vannak jelen, akiket nagyobb eséllyel vesz igénybe ez a helyzet életének valamely fent említett területén. Sokan vannak, akik közülük-pandémiától függetlenül- is hajlamosak az egészségszorongás (klinikai pszichológiai terminus szerint a betegségszorongás), tehát saját egészségükkel kapcsolatos aggodalmak magasabb fokát megtapasztalni.

Az egészéggel kapcsolatos aggodalmak skáláján: bagatellizálástól a hipochondriáig

Az egészségszorongás spektrumának egyik szélső végpontján a hipochonderek helyezkednek el: rájuk extrém magas egészségszorongás jellemző; ők azok, akik bármilyen testi jelzésüknek a betegség jelentését tulajdonítják, továbbá meg vannak győződve a saját személyes fizikai sebezhetőségükről. Ennek a skálának a másik végpontja, ha valaki nem vesz tudomást, vagy nem észleli saját teste jelzéseit, és nem tulajdonít jelentőséget olyan tüneteknek, amelyeknek nagyon is kellene. E tompa, érzéketlen, önmagunkkal szemben elhanyagoló attitűd oka is más és más: lehet a depresszió, valamilyen függőség (akár-munka alkoholizmus), vagy éppen az információ, az ismeretek hiánya is. Mielőtt tehát elhamarkodott következtetéseket vonunk le- bármilyen értelemben- és legyintünk a saját, vagy egy ismerősünk, szerettünk tapasztalatára, jó, ha tudjuk: valóságészlelésünk nagyon más lehet attól függően, hogy milyen élettapasztalataink vannak és milyen a személyiségstruktúránk. Elképzelhető, hogy én magam inkább saját testi jelzéseim bagatellizálására vagyok hajlamos (tehát nem figyelek magamra eléggé), míg a másik embernél a képzeletbeli mérőállás a másik irányba leng ki, így a valóság kettőnk optikájának a summája.

A netdoktor az infomációcunamiban

Tobzódni lehet az információkban az internet és a televízió segítségével: ha vannak is dolgok, amiknek hiányát szenvedjük, a híreknek biztosan nem. Eme lehetőségünk nyomán a szorongás során érzékelt emésztő bizonytalanság csökkentésének egyik eszköze, ha keressük-kutatjuk a fogódzókat, amik alapján eligazodhatnánk a helyzetben. Ez persze minden korban így volt, de így a 21. század elején erre minden eddiginél nagyobb dózisban nyílik lehetőségünk.- Bár így a járványhelyzetben, amikor már szinte álmunkból felkelve is soroljuk a koronavírus tipikus és atipikus tüneteit, rendkívül kézenfekvőnek tűnik önmagunk diagnosztizálása egy internetes legfrissebb tünetlista alapján, azonban a szorongó embernek egy szorongató helyzetben a netdoktor nagyon ritkán az igazi a barátja: szinte biztos, hogy aki éppen szorong, az fel fog fedezni a tünetlista felsorolásából egy olyat,  a fogódzók amit önmagán is tapasztalt.

Egy katasztrófafilmbe cseppenve…

Innen egy pillanat alatt eljutunk az ún. katasztrofizáló gondolatláncolat sorához, amikor is objektív, tényszerű fogódzók híján önmagunknak alakítunk ki egy megkonstruált forgatókönyvet, többnyire- a feszültségteli és bizonytalan helyzetből fakadó-  katasztrofikus- gondolatláncok sorából, aminek tüzelője a magas feszültségszint, avagy elhíresült nevén szorongás magas foka. Az internetes öndiagnózis során, általában egy enyhe tünetből kiindulva, annak lehetséges okai után kutatva, a lehető legsúlyosabbon akad meg a szemünk és ennek nyomán folytatjuk mind a keresést, mind pedig a betegségben való érzelmi és gondolati elmélyülést.

A szenzitizációtól a szomatizációig

Habár az információs oldalak hasznossága vitán felül áll, azonban az egészségszorongásra hajlamos emberek számára a tünetek részletes leírásai elmélyíthetik a megbetegedés lehetőségével kapcsolatos negatív gondolatokat és mozgósítják az ehhez kapcsolódó fenyegető érzéseket és lehetőségeket. Ehhez kapcsolódik a testi érzetekből fakadó információ torzított feldolgozása, amit szenziticációnak nevezünk. A szenzitizáció bizonyos testi tünetek észlelésére való fokozott érzékenység, illetve ehhez kapcsolódóan betegségtünet feltételezése. Előzménye lehet egy korábbi valós betegség, akár traumatikus tapasztalat, de a betegségekhez való hozzáállás családi mintái is.

Jó, ha tudjuk:  figyelmünknek a fókusza nagyon egyirányúvá válhat, életünk korábbi eseményei és beállítódásunk okán. Ez azt jelenti, hogy éberré válhatunk olyan testi észleletekre, amik egyébiránt elkerülnék a figyelmünket, de a jelen helyzet kontextusában jelentést tulajdonítunk nekik.  Ide kapcsolódik a szomatizációnak nevezett problémakör, amikor az egyén valós szervi elváltozások és orvosi diagnózis hiányában él meg hosszantartó fizikai tünetet, diszkomfortot, sok esetben fájdalmat. Tehát, amennyiben létezik is a háttérben kimutatható szervi elváltozás, az aránytalanul kisebb a megélt tünetekhez viszonyítva. A szomatizációs zavarok hátterében a testünk jelzéseiből fakadó információt nem megfelelősen dolgozzuk fel.  Az ún. pszichoszomatikusnak betegségcsoporttól a szomatizációs betegségek abban különböznek, hogy az előbbi esetében létezik diagnosztizált fizikai betegség, aminek. kiváltó okai között fellelhetőek pszichés/érzelmi tényezők tényezőket, a szomatizációs zavarok esetében esetében azonban „csak” kínzónak megélt tüneteket tapasztalunk, ami ugyanakkor valódi érzelmi megterhelés és szenvedés forrása tud lenni.

Mit tehetek, ha a betegség (lehetősége) miatt érzékelt szorongás kezd elhatalmasodni az életem felett?

• Konzultáljunk orvossal. Mind máskor, mind jelen helyzetben megvannak azok a források, lehetőségek, ahonnan szakértőktől kérhetünk és kaphatunk visszajelzést.
• Ha az orvos, vagy a „forrás” nem tűnt megbízhatónak (sok egészségszorongó ember szkeptikus az orvosok szavahihetőségét illetően), keressünk fel még 1 másikat.
• Amennyiben betegek vagyunk, talán vigaszt jelent: a biztos információ kevésbé megterhelő, mint a bizonytalanság.
• Azonban, ha a (többszöri) megnyugtató diagnózis hallatán sem tudunk megnyugodni, gondoljuk át mik a „belépési pontok” az életünkbe:

Kivel érdemes beszélnem a helyzetemről?; Mit teszek a lelki egészségemért?; Merek-e kérni segítséget most és általában? Mi van a tünetek mögött: ha nem lenne a jelen szorongás, akkor mi lenne életem aktuális fő témája?

• Töltsünk naponta min, 1. órát valami olyan tevékenységgel, ami ellazít. Milyen számodra elérhető lehetőséget ismersz? Sport? Séta a természetben? Kézművesség?- Tudod-e, hogy mi az, ami igazán jól esik számodra és mersz-e rá időt szánni? Nem tudunk nem „gondolni a nagy fehér elefántra”, azonban kereshetünk olyan tevékenységeket, amik nem róla szólnak.
• Ha a tünetek átmenetiek, örvendjünk neki-mindannyiunknak megvan a szorongásos Achilles-ina amúgy is, de mostanság meg főleg. Ha azonban az erős szorongás (akár az egészségünk, akár más miatt) már régóta életünk része, ne szégyelljük pszichológus segítségét kérni, hogy elveszett biztonságérzetünk nyomába eredve, az életbe, önmagunkba és testünkbe vetett ősbizalmunkat visszaszerezzük, ily módon megteremtve egy kiegyensúlyozott(abb) élet lehetőségét.

Forrás:

Kállai; Oláh; Varga: Egészségpszichológia a gyakorlatban. Medicina Könyvkiadó Zrt.  (2014)

http://real.mtak.hu/58137/1/mental.12.2011.3.1.pdf

https://semmelweis.hu/klinikai-pszichologia/files/2018/02/Szomatikus-t%C3%BCnetzavar-%C3%A9s-betegs%C3%A9gszorong%C3%A1s_PFD_2018r%C3%B6vid.pdf

https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0191886913000123?via%3Dihub

Szerző

   Bakó Eszter, tanácsadó szakpszichológus