Gyerekként sokszor álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne egy olyan szemüveg, amivel képes lennék arra, hogy belelássak más agyába, megnézzem mások gondolatait vagy érzéseit, ezáltal belehelyezzem magam más helyzetébe. Nos, ilyen szemüveg azóta sem készült – legalábbis tudomásom szerint -, azonban mint kiderült, sokan mások is szeretnének egyet. Amikor viszont a Thália Színházban nemrég Robert Dubac Férfiagy- avagy nincs itt valami ellentmondás? c. darabját néztük, az volt az érzésem, hogy egy kis időre mégiscsak kaptam egy speciális szemüveget, amivel beleláthattam mások gondolkodásába. S milyen volt az élmény?
Az egyszemélyes vígjátékban Csányi Sándor – avagy a darabban Sanyi – egy hímsoviniszta férfit alakít, akit elhagyott a barátnője két héttel ezelőtt. Pontosabban kéthétnyi gondolkodási időt adott kapott, hogy megválaszolja a nagy és örök kérdést: Mit akar a nő? A két hét lassan lejár és mindössze másfél órányi ideje maradt hátra, hogy megfejtse a rejtélyt. Ebben a hátralévő időben kísérjük végig Sanyit, hogyan sikerül ez neki.
Sanyi végigolvassa a szakirodalmat, de miután 
nem talál semmi használható dolgot, saját elméjében kutat tovább. Így a színpadon megelevenedik Sanyi agya, amely két részre van osztva: a férfi oldal, a racionális rész be van lakva, ott otthonosan mozog, míg a női, érzelmi oldalon csak ügyetlenül botladozik. Felidézi a nőkkel kapcsolatos korábbi emlékeit, azokat az ismétlődő szituációkat, amelyekben a nők sokszor érthetetlen módon viselkednek. Megjelennek továbbá Sanyi életéből a fontos férfiak, akik másik öt jellegzetes férfitípust jelenítenek meg (és amelyeket ugyancsak Csányi Sándor játszik el), de mintha az általuk mesélt történetekkel és jó tanácsokkal sem jutna előre. Azért mindegyikük hozzátesz valamit a végső igazsághoz, ha egyáltalán létezik ilyen. Néha még a nézőkhöz is kiszól a főszereplő, az ő segítségüket is kéri.
Mi nézők végig nevetünk, hiszen a jól ismert helyzetekben, ismerős párbeszédek hangzanak el, felsorakoztatva tulajdonképpen rengeteg közhelyes megfigyelést, sztereotípiát. Mindeközben hangosan halljuk Sanyi elméjében megjelenő gondolatokat, érzelmeket is, ami által meglehetősen görbe tükröt kapunk mi nők magunkról, és emellett végtelenül egyszerűen látjuk, halljuk azt is, hogyan gondolkodik egy férfi. Most hallhatunk minden, a férfi agyában megjelenő, eddig ki nem mondott dolgot, felvetülő kérdést, megfogalmazódó panaszt. Hogy mindig elkésünk, hogy nem lehet velünk elindulni időben, hogy mindenféle szabályrendszereket állítunk fel, de amelyet elfelejtünk a férfiakkal közölni, miközben mi magunk is megszegjük ezeket a szabályokat. Aztán hogy órákig tudunk csacsogni a barátnőkkel édes kis semmiségekről, miközben nem hagyjuk a férfiakat meccset nézni, hogy onnan tudhatják a férfiak, hogy este szex lesz, hogy leborotváljuk a lábunkat és sorolhatnám tovább.
Mi áll össze végül? Hogy a férfiak és a nők különböznek, nehezen értik meg egymást, mert mást akarnak, másra van szükségük. De ezeket eddig is tudtuk. A nőknek egy kapcsolatban szüksége van a figyelemre, a megbízhatóságra, a szenvedélyre, a humorérzékre és a bizalomra. A férfinak meg az kell,
- hogy a nő vonzó legyen (dekoratív és jó legyen az ágyban),
- jól főzzön (takarítson, mosson, …szóval tegyen rendbe mindent), és hogy
- kihívást jelentsen (humorérzéke legyen, esetleg lehessen vele beszélgetni, vitatkozni, stb.).
Ja, és lehetőleg ugye ne találkozzanak sose ők hárman…
Valahol eszébe jut még Sanyinak, hogy a barátnője vett egy macskát, és mintha a háziállatnak azt a nevet adta volna, ami hiányzik a kapcsolatukból, bár a cicus neve sehogy sem akar eszébe jutni, csak annyi hogy sz-betűvel kezdődik. Na, ki lehet találni mi volt az? Annyit segítek, hogy nem a szex.:-)
Amellett, hogy végignevettük az előadást, és sokszor láttam összenéző, kacsintó párokat, azt véltem felfedezni, sokan magunkra ismertünk a helyzetekben. De vajon mit viszünk haza ebből? Én is rácsodálkoztam sok jelentéktelennek tűnő apróságra, és próbálok tanulni belőle. A múltkor például észrevettem magamon, hogy amikor kocsiban utaztam, miközben egy férfi kollégám vezetett, valahogy abbahagytam egy beszélgetést a közepén, amikor az autópályáról a megfelelő lehajtó utat jelző táblát kerestük, mert eszembe jutott, hogy egy férfi egyszerre csak egy dologra tud figyelni…
Összességében jó volt látni, hogy a másik nem hogyan gondolkodik. Egész máshol vannak a hangsúlyok, más dolgok fontosak. Lehet hogy amellett, hogy törekszünk egymás megértésére, fontosabb lenne egészen egyszerűen egymást elfogadni úgy, ahogyan vagyunk. Ti mit gondoltok, sikerülhet?