A Monopoly, Uno vagy Scrabble társasjátékokat szinte mindenki ismeri és évente valószínűleg legalább egyszer, példádul Karácsonykor a családok asztalain elő-előkerül 1-1 játék. Azonban az utóbbi évtizedekben a társasjátékozás nagy fejlődésen ment keresztül, olyannyira, hogy Magyarországon évi 2-300 új társas is megjelenik. Sokféle játék sokféle korosztályt és személyiséget vonz és egyre több felnőtt vallja hobbijaként a társasjátékozást.

A régebbi dobok-lépek mechanizmust felváltották frissebb, izgalmasabb, komplexebb játékmechanizmusok, sőt megjelent a kooperatív játékmód is, melyben a játékosoknak együttműködve kell magát a játékot legyőzniükA boltok polcain gyönyörű grafikájú, meghökkentő izgalmakkal teli stratégiájú játékokat láthatunk mindenféle témában a kertészkedéstől kezdve, a kávéfőzésen át az idegen bolygókról való megmenekülésig.

A társasjátékok alapvetően három kategóriába sorolhatók: konfrontatív, kompetitív és kooperatív játékok. Konfrontatív játékban as résztvevők egymás ellen küzdenek, nagy ráhatásuk van egymás stratégiájára és a cél a másik legyőzése.

A kompetitív játékokban is egymás ellen vannak a játékosok, de a játék célja nem a másik leigázása, hanem például a legtöbb pont összegyűjtése, illetve itt kevesebb interakció van a résztvevők között. A kooperatív társasokban a játékosok egy csapatot alkotnak és közösen, kooperálva kell úgymond magát a játékot legyőzniük.

De mi köze a játékoknak a pszichológiához?

A játék alapvető fejlődéslélektani és szociális tevékenysége embereknek és állatoknak egyaránt, emellett a társasjátékozás évezredek óta szintén fontos szereppel bír a világ társadalmaiban. Gyermekek körében gyakrabban kutatott terület a játék pszichológiája és a játék hatása az emberre, mint a felnőttekkel kapcsolatban, pedig a felnőtt társasjátékozás egy sokakat csábító hobbi és elfoglaltság.

A játék mint jelenség, fogalom meghatározására rengeteg elmélet és kutatás épül. Leképezhető úgy, mint többletenergia, vagy mint az ösztönök gyakorlása, pihenés mintázata. Egyesek szerint az energia feltöltésének vagy újratermelésének egy lehetséges formája.

A játékot a korai kutatások a gyermekek fejlődésének szemszögéből vizsgálták leginkább, melynek híres kutatója Piaget volt, egy svájci pszichológus, a fejlődéslélektan atyja. Szerinte a gyermekek értelmi és érzelmi fejlődésének fontos építőköve a játszás. A szakember azt vallotta, hogy a gyermek egyéni képességei és a környezete közötti kapcsolat az, ami meghatározza a saját fejlődését. Úgy vélte, a játék különböző szerepek kipróbálására ad lehetőséget, melyhez megfelelő képzelőerő, kreativitás és elegendő kognitív erőforrás szükséges.

A játék azonban a felnőtt létnek is az egyik fontos összetevője. Legyen szó bármilyen elfoglaltságról, melyben az ember szabadon engedheti a képzelőerejét, beleképzelheti magát valamilyen virtuális világba, melyben akár egy kicsit újra szabad gyermek lehet, vagy melyben kipróbálhat olyan dolgokat is, amelyekre a való világban nem biztos, hogy lenne lehetősége.

A társasjátékozásban az alapvető készségek mellett az emberek személyisége is megjelenik – például abban, ahogy játszanak, ahogy egyes játékhelyzetekre reagálnak, ahogy a többi játékoshoz viszonyulnak. Mindemellett a játék virtuális fejlesztési területet is kínál az egyes viselkedési mintáknak, interperszonális készségeknek. Mivel a legtöbb társasjáték általában több személlyel operál (bár egyre elterjedtebbek manapság a solo (egyfős) játékmódú társasjátékok is), így előtérbe helyeződnek a szociális képességek és a társas viselkedés.

A résztvevők játék közbeni érzelmi reakciói nagyban függnek a játékban éppen elért sikereiktől. Az elért eredmények fokozzák az örömöt és egy felfokozott érzelmi állapothoz vezetnek, valamint hozzájárulnak az egyének későbbi teljesítményéhez is. Egy adott játékban elért siker hozzájárul az ugyanazon játékban később elért teljesítmény növekedéséhez.

A társasjáték tehát motivál és tanulásra, teljesítésre sarkall, így a fokozott érzelmi válaszokkal együtt belső igényeket is kielégít. Hiszen a játék közbeni pozitív visszajelzés nem csak a motivációt, de az élvezetet is fokozza.

Egyes kutatások azt állítják, hogy az egyéni és pszichológiai motiváció a játékra magába foglalja az egyén stresszforrásait és konfliktusait, melyek a gyermekkori neveltetés folyamatát tükrözik. Tehát azért élvezetes az ember számára, mert ezeket a konfliktusokat szimbolikusan megjeleníti és a játék által kínált módon tanulásra, fejlődésre is lehetősége van. Mindezt nem valós térben, hanem egy biztonságos világban teheti. Ezáltal a játékos önbizalma növekszik és kompetenciáit is fejleszti a való életben előforduló szituációk tekintetében, melyek az eredeti (korai) stresszforrásokból, konfliktusokból merítkeznek.

A játékok tehát olyan leképeződései egyes szituációknak, melyek különböző lehetőségeket kínálnak, ahol kipróbálhatjuk magunkat és sikereket érhetünk el – mágikus erővel (a szerencsefaktorral rendelkező játékokban), erővel (a fizikai készségeken alapuló játékokban) vagy az ész használatával (a stratégiai játékokban). A játékok által a gyerekek és felnőttek is sok olyan alapvető dolgot megtanulnak, amit a tanáraiktól nem tudnak elsajátítani, például olyan készségeket, trükköket, előrelátást, stratégiákat, amiknek később nagy szerepük lesz a kapcsolatokban, házasságban, munkában, üzleti életben, vagy csak szimplán a hétköznapokban.

Tudtad, hogy aki gyakrabban társasjátékozik, annak magasabb az érzelmi intelligenciája?

Az intelligenciát az emberiség különböző korszakai mind különbözőképpen definiálták, például Descartes korai megfogalmazása szerint az intelligencia azon képesség, mely meg tudja különböztetni az igazat a hamistól. A talán legelterjedtebb megfogalmazás szerint az intelligencia az egyén összes, vagy globális képessége a céltudatos cselekvésre, a racionális gondolkodásra és a környezete iránt tanúsított hatékony bánásmódra.

Az érzelmi intelligencia (angol rövidítése: EQ) azonban különbözik az intelligenciától. Az EQ mint fogalom megalkotása kicsit későbbre, az 1990-es évek végére tehető, miszerint az érzelmi intelligencia magába foglalja az egyén azon képességét, hogy saját és mások érzelmeit észlelje és észre vegye; illetve hogy különbséget tudjon tenni a különböző érzelmek között és hogy ezeket az információkat képes legyen felhasználni gondolatainak és cselekvéseinek irányítására.

Mindezek mentén egyes kutatások a társasjátékozó felnőttek érzelmi intelligenciáját vizsgálták és azt az eredményt kapták, hogy a gyakrabban játszóknak magasabb az EQ-ja és a gyakori társasozás fejleszti ezen készségeket.

A társasjátékozás tehát bővítheti az önismeretet? Igen! Amennyiben játék közben, vagy után gondolkozunk a saját és mások a viselkedéséről, a reakcióinkról, képesek lehetünk mindezek által fejlődni és magunkról, a működésünkről ismereteket szerezni. Például miért reagáltam olyan élesen, amikor vesztésre álltam? Vagy mi által éreztem hirtelen olyan nagy vakmerőséget a játék során, amikor a való életben ez nem jellemző rám? Megtettem-e a stratégiailag számomra egyértelműen nyereséges lépéseket még akkor is, ha ezzel a másiknak negatív pontokat okoztam?

A társasjátékozás során képesek vagyunk olyan képességekre is szert tenni, vagy begyakorolni őket, melyeket más körülmények között talán sosem, vagy sokkal hosszabb idő alatt tudnánk elsajátítani. Minél gyakrabban műveli valaki ezt, annál nyitottabb tud lenni a saját és mások játékára, a társasozás közbeni reakcióinak miértjeire. Mindennek az is része, hogy közben fel tudjuk mérni a résztvevők szándékát, stratégiáját? Vajon mit fog lépni, mihez fog folyamodni? Tehát a tudatunk egy része kiterjeszkedik a többi játékosra is és képessé válunk nem csak a saját, de mások reakcióinak, érzelmeinek is felismerésére, az érzelmeink irányítására végett pedig megfejlődhetünk olyan dolgokat is, melyek a való életben is nagy segítségünkre lehetnek.

Szakirodalom

Lazarus, M. (1883). About the Attraction of Play. Berlin, Germany: Dumler.
Holbrook, M., Chestnut, R., Oliva, T.A., & Greenleaf, E. (1984). Play as a Consumption Experience: The Roles of Emotions, Performance, and Personality in the Enjoyment of Games. Journal of Consumer Research, 11, 728-739.
Piaget, J. (1932/1965). The moral judgment of the child. New York: Free Press.
Piaget, J. (1972). The Psychology os Intelligence, Totowa, NJ: Littlefield.
Roberts, J. M., Sutton-Smith, B. (1966). Cross-Cultural Correlate of Games of Chance. Behavior Science Notes, 1(3), 131–144.
Spencer, H. (1873). The Principles of Psychology. New York, NY: D. Appleton and Company.

A cikk szerzője: Sass Petra Orsolya