A nyár minden bizonnyal sokunkban beindítja, sőt már be is indította annak a vágyát, hogy olyan élményekkel gazdagodjunk, amikből majd a hidegebb, vagy szürkébb hétköznapokban erőt meríthetünk, illetve, hogy kipihenjük azt a fáradtságot, mely az elmúlt hónapok során felelősségeink, határidőink súlya alatt halmozódott fel lelkünkben és zsigereinkben egyaránt. Ez a fáradtság sokszor olyan mérvű, mely nem múlik el egy- egy rövidebb, vagy hosszabb hétvége után. Számomra a munka nélkül eltöltött minőségi idő kiemelt fontossággal szerepel az életemben, értékrendemben, különösen mióta megtapasztaltam a határaimat a teherbírásomat illetően.

Határai mindenkinek vannak, de én, mint sok ifjú huszonéves titán társam egy ideig azt hittem rám az élet másfajta törvényei vonatkoznak, mint az „átlagemberekre”. Ezek a teherbírásom határait tesztelő idők, a húszas éveimmel együtt elmúltak. Most már tudom, hogy sokat és hatékonyan bírok dolgozni, -kérdés azonban, hogy mennyit érdemes?

Ami engem illet,  minden évszakban szükségem van legalább 4-5 napra, amikor így- vagy úgy, otthonomtól tisztes távolságban, saját és mások problémáitól eltávolodva töltekezhetek, hangolódhatok újból önmagamra. Néha, jó értelemben irigylem azokat az embereket  akik ezt a szellemi-érzelmi eltávolodást otthonuk falai között , (pl.  szép és jó könyvek olvasásával, zenék hallgatásával, kertészkedéssel, miegymással… ) is intenzíven meg tudják élni. Én egyelőre kevésbé. Mennem kell, „kilépni a régi cipőmből” és szőröstül- bőröstül jelen lenni, részt venni valami újban és másban az igazi kikapcsolódáshoz. Természetesen ennek a „valaminek” jobb agyféltekés tevékenységnek kell lennie, ahogy ezt Jill Bolte Taylor agykutató is megállapította a stroke-ját követően:

 https://www.ted.com/talks/jill_bolte_taylor_s_powerful_stroke_of_insight?language=hu

Nyilvánvalóan erre a bizonyos fajta eltávolodásra nem csak nekem van szükségem, hanem minden intenzív szellemi és fizikai munkát végző embernek. Amit azonban tapasztalok, hogy ezt sok ember sajnálja magától, illetve kevésbé fedezi fel azokat a kreatív lehetőségeket, melyek számára is elérhetőek. Tudom, hogy kőkemény egzisztenciális helyzetek is előfordulnak, azonban többekkel találkozom, akiket nem valós anyagi terhek tartanak vissza a kikapcsolódástól, hanem sokkal inkább az, hogy nem engedik meg maguknak olyan mennyiségben,- vagy egyáltalán bármennyire is- amire valójában szükségük van, illetve sokszor nincsenek is tudatában annak, hogy mi is az, ami valójában hiányzik, ami igazán jól esne.  Helyette túlórákkal és pluszfeladatokkal terhelik magukat, vagy rendszeresen átvállalják azokat a családjukban felmerülő „közterheket”, melyek akár hárulhatnának másra is. Természetesen nem önző, csak a maga szükségleteit figyelembe vevő magatartásra szeretnék most sarkallni bárkit is, hanem arra, hogy figyeljünk magunkra és lelki-szellemi-érzelmi kapacitásainkat ne kiapadhatatlan és magától utántöltődő kútnak véljük, hanem egy olyan kertnek, vagy „gazdaságnak”, melyet táplálni, öntözni, gondozni kell.

Borzasztóan teljesítménycentrikus/kényszeres? kultúránk van, ahol iskolarendszerünkkel együtt minden arra ösztökél bennünket, hogy hajtsunk, tartsunk ki, küzdjünk és akkor majd jó lesz, mert egyszer elérjük a méltó jutalmunkat. Még egy pozíció, még egy felelősség, még egy diploma… hogy idővel remélhetőleg elhiggyük azt, hogy elég jók vagyunk és értünk valamihez. Igen ám, de mikor elég? Miből ismerhetjük fel azt, hogy hátradőlhetünk és egy ideig tényleg lazíthatunk, elengedve az egyre jobban, egyre feljebb nyomását?

Fontos, kialakítani magunkban egy hozzánk egészségesen passzoló belső barométert, ugyanis a külvilág a legritkább esetben fog efféle megállapításról visszajelzést adni. Hiszen, ha jók vagyunk, akkor „hajrá, még többet is ki tudunk hozni magunkból”, illetve még nagyobb felelősségeket és még több feladatot ránk tud ruházni a főnökünk- vagy önmagunk. Nem az önmegvalósítás szándéka ellen beszélek most, hanem inkább személyes értékrendünk tudatos átgondolására és kialakítására, melyhez igazítani tudjuk mindennapjaink kisebb, vagy nagyobb döntéseit. Ehhez tudjuk igazítani azt is, hogy mire mondunk igent, vagy nemet a hétköznapok hömpölygésében. Minden ugyanis biztosan nem fér bele.

És hogy mi ebben a művészet?

Azt gondolom, hogy a kikapcsolódásnak van egyfajta művészete és most nem konzum-cikkek és szolgáltatások minél változatosabb igénybevételi módjáról beszélek. Bizonyos családokban gazdagabb kultúrája és gyakorlata van a családi pihenés eltöltésének, máshol különböző okokból úgy alakulnak a mindennapok, hogy a felnövő gyerekek kevés mintát tapasztalnak erről. Ilyenkor van, hogy felnőtt korban nehezebb felhatalmazni magunkat arra, hogy megengedjünk magunknak olyan dolgokat, amit a szüleink sem engedtek meg. Mindemellett persze, származási családunk mintáit és gyakorlatát meghaladva, felnőtt életünkben, folyamatosan alakuló személyiségünkben, magunknak tartozunk felelősséggel azt illetően, hogy amennyire tőlünk telik, létünk minden dimenziójában karban tartsuk magunkat.

Tehát:

Tisztában vagyok-e azzal, hogy mi jelenti számomra az igazi feltöltődést?
Megadom-e magamnak a felhatalmazást a megfelelő mennyiségű pihenésre?
Mire vágyik a testem- lelkem- szellemem?
Kihasználom-e a nyaralás, pihenés számomra elérhető kreatív lehetőségeit?