Valószínűleg már a legtöbben kerültünk életünkben abba a helyzetbe, hogy valakinek erőnkön felül segíteni szerettünk volna, kimenteni, megmenteni őt egy lehetetlen élethelyzetből, kapcsolatból, vagy pusztán saját önkorlátozó hiedelmei rabságából. Tettük ezt azért, mert szeretjük az illetőt, szánjuk őt, vagy éppen emlékeztet minket valakire, aki nagyon fontos  az életünkben. Mások segítése, vagy megmentése azonban egy rendkívül érdekes és érzékeny terület, és gyakran lehet  a túlteljesített szerepből fakadó erőeltolódást tapasztalni.

Felnőttként  párkapcsolatunkat érintik a legmélyebben ezek az eltolódott szerepek, amikor minden erőnkkel szeretnénk valakit boldoggá tenni, azonban azt tapasztaljuk, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló: a jó pillanatok ellenére, mintha egy spirál húzná a kapcsolatot és energiáinkat is lefelé és a párunk csak nem jön ki a gödörből!

Nézzünk hát egy kicsit a dolgok mögé!- Mikor és miért fordulhat elő, hogy legnagyobb erőfeszítésünk, jószándékunk és szeretetünk ellenére sem tudunk valakinek segíteni?

A segítés és a (hivatásos) megmentés

A segítséget kérik tőlünk, mi pedig kapacitásainkat felmérve áldozunk időnkből, energiánkból, pénzünkből- vagy pedig éppen úgy döntünk, hogy erre nem vagyunk képesek, nem áll módunkban.

Vannak olyan helyzetek, amikor égbekiáltó az, hogy valaki bajban van, és anélkül, hogy azt akár kifejezetten kérné tőlünk, mindent meg kell tennünk azért, hogy megmentsük életét. Erre hivatások is épülnek, ilyen a tűzoltóké, a mentősöké és orvosoké- hogy csak azokat a helyzeteket említsem, amikor valakinek fizikai fenyegetettségében valóban az élete a tét. Ők a hivatásos megmentők.

A foglalkozásokat tekintve-a hivatásos megmentőkön kívül- léteznek az ún. segítő foglalkozások; ide tartozik az orvosi pálya mellett a pedagógusi és  pszichológusi tevékenység is: ezen foglalkozások lényege, embertásaink fejlődésének, kibontakozásának, bizonyos esetben pedig hosszú távú túlélésének biztosítása. (Az, hogy kit mi visz segítő pályára, és milyen tényezők határozzák meg a pályaválasztási döntést, egy külön értekezés témája lehetne.)

 Sok helyen és sok foglalkozás összefüggésében lehet hallani a kiégés fogalmáról, mely nem kizárólag a segítő foglalkozást űzőket veszélyeztetni, de esetükben különösen fennállnak azok a tényezők, melyek ehhez a folyamathoz hozzá tudnak járulni.  Ehhez kapcsolódik a  helfer szindróma (kényszeres segítés) jelensége, mely elsősorban a segítő foglalkozásúak jellegzetes tünetcsoportja. Lényege, hogy a szakember saját ingatag pszichés állapotából fakadóan mások segítésében látja önmegvalósítását, „drogként” használja hivatását. A segített függőségének fenntartásában érdekelt, visszaél helyzetével, mindeközben a  segítő privát szférája, magánélete háttérbe szorul.A fentiekből felsejlik hát, hogy még professzionális helyzetben sem mindig könnyű az egészséges szerepünkben maradni, mint segítő, illetve felismerni azt, hogy mikor szükséges a felelősséggel teli „segítő köpönyegünket” a szögre akasztani annak érdekében, hogy az élet más oldalai, helyzetei, szerepei is meg  tudjanak nyilvánulni életünkben, ami pedig ahhoz szükséges, hogy a segítő is hosszú távon, erős, egészséges és lelkes tudjon maradni, mondhatni újra tudja rakni a tüzet, mely hivatása szenvedélyét élteti.

Hogyan is alakul ki tehát az, hogy valakit akarata ellenére rendre  ki akarunk húzni egy általunk rossznak ítélt állapotból, vagy éppen a dolgokkal szembeni felelősségét vállaljuk át magunkra,- a legnagyobb jószándékkal és szeretettel telve,- ily módon fenntartva számunkra a megmentő, szerettünk számára pedig az áldozati szerepet?

A megmentő szerep kialakulása  gyerekkorban

Bizonyos családokban már idejekorán belekerülünk egy olyan érzelmi helyzetbe és szerepkörbe, mely korunkhoz képest túl nagy felelősséget ró ránk, illetve szembesülünk annak következményével, amikor szüleink  felelőtlenül viseltettek egy-egy  élethelyzetben: tették ezt többnyire azért, mert saját érzelmi problémájukkal, párkapcsolati nehézségükkel, vagy pedig függőségükkel voltak elfoglalva. A gyermek ilyenkor a legtöbb esetben (szakszóval élve) parentifikálódik, azaz szülői szerepbe kerül érzelmileg, mely azt jelenti, hogy a szülők aktuális érzelmi és élethelyzete kapcsán magára vállalja, illetve ráruházzák a felelős társ szerepét, mely megnyilvánulhat a kisebb testvérekre való odafigyelésben, de abban is, hogy a gyermek az ő  szükségleteire odafigyelni képes felnőtt híján érzelmileg a saját anyjává/apjává kénytelen válni. Ami hát, valljuk be, nem az igazi.  Ahogy a lelki jelenségek szinte minden esetében itt sem fekete- fehér jelenségekről van szó, bizonyos fokú parentifikáció egészséges családszerkezet esetében is létrejöhet; ahogy más esetben a szélsőséges, domináns eltolódás lesz a későbbi pszichés zavarok, így a kényszeres megmentő szerep lélektani mozgatórugója.

A kisgyerek érzelmileg instabil, vagy éppen szenvedélybeteg szülővel „megáldva” idejekorán megtanulja, hogy ébernek kell lennie, illetve saját magáról kell gondoskodnia, hiszen alapvető érzelmi szükségleteit a szülő nem tudja megadni neki, illetve „felelőtlen” viselkedés esetében (mely gyermekek esetében gyakran megesik), könnyen részesülnek, durva, kiszámíthatatlan reakciókban. Nagyon gyakran még a gyermek felelőtlen viselkedése sem kell hozzá, mert a szülő  (pl. ha alkoholista) szimplán kiszámíthatatlan. Ilyen esetben sokszor évekig tartó küzdelmekkel teli játszma zajlik annak kapcsán, hogy miként lehet apát, vagy anyát megmenteni tetteti következményei alól.

Nem nehéz belátni, hogy az ilyen közegben felnőtt gyermek nem fog bízni abban, hogy a felnőttek felelősséget vállalnak önmagukért, és megbízhatóak. Ez persze valóban nincs is így általánosságban, azonban gyakran előfordul az, hogy a bizalom és a kötődés a fenti dinamikák kapcsán annyira sérült, hogy párkapcsolati helyzetben képtelenek vagyunk megbízni amúgy megbízható párunkban, vagy éppen olyan párt választunk, aki valamilyen módon szükséget szenved, vagy épp olyan felelőtlen, mint amilyenek szüleink a gyermekkori családunkban is voltak.

Miért is  választunk ilyen   irracionálisan?

„Szeretünk szenvedni?…”- Ahogy ezt a megállapítást néha hallani lehet különböző emberek esetében. Nem a szenvedés preferálásáról van szó, hanem arról, hogy belenőttünk, így  beletanultunk a megmentő, a felelős szerepébe szerepébe, tehát egy olyan pszichodinamikai mátrixba, ahol előbb vagyunk éberek a párunk szükségleteire, mint a sajátunkra, és ahol hajlamosak vagyunk felmenteni őt tettei, mulasztásai következményei alól, abban a hitben, hogy elfogadó, türelmes  szeretetünkkel majd „kiszeretjük belőle a jót”. Ezzel a témával egy korábbi írásomban is foglalkoztam ( https://pszichoforyou.hu/kapcsolatfuggoseg/).

A gyermekkori érzelmi elhanyagolás kapcsán sok esetben az egykor elhanyagolt kisgyermek- aki ma már felnőtt- látszólag paradox módon túlgondoskodóvá válik, hiszen úgy kezd el viselkedni, mintha párja lenne valamikori gyámolításra, megmentésre, babusgatásra vágyó kisgyermekkori önmaga, innen pedig csak egy lépés, a megmentő szerep. Tehát a megmentő szerepben azt adjuk párunknak- az ő kérése nélkül- amire valaha nekünk lett volna nagyon nagy szükségünk. Erre azonban neki a legritkább esetben van valódi szüksége.

Miért is nem egészséges a „megmentő tevékenység”?

A fent említett (túl)gondoskodó szülői énállapot pillanatnyi ideig csökkenteni tudja a szituatív feszültséget, mi több komfortérzetet biztosít, hosszú távon azonban felborítja a párkapcsolat rendkívül érzékeny, egyensúlyra törekvő homeosztázisát: akit (folyamatosan) segíteni kell, az az áldozat szerepében van. Az áldozat-szerep nem egy fikció, hanem valósága egy sajnálatos balesetnek, vagy bántalmazásnak, ahol valóban csak megmentőknek köszönhetjük az életünket. Érdekes módon azonban valós életveszély nélkül is meg lehet tapasztalni, hogy úgy érezzük: „ha mi nem segítünk neki, akkor senki sem fog és a vesztébe rohan”. Egy felnőtt ember azonban, az életet élve, még akkor is ha nehéz helyzetben van, nem egy gyámolításra szoruló kisgyerek, vagy egy égő házban lévő ember, hanem egy  önmagának és az életnek felelősséggel tartozó Valaki, akinek a soron következő lecke éppen az, hogy megtanulja és megtapasztalja, hogy mit is jelent mindez.

A megmentő szerep egy párkapcsolaton belül rendkívül kimerítő, a „mentett” (tehát az áldozat) számára pedig fojtogató.

Képzeljük ezt úgy el, mintha egy 80 kilós csecsemőt kellene tartani az ölünkben…meddig bírnánk? A 80 kilós csecsemő pedig nem csoda, ha kapálózik: ő egy felnőtt férfi vagy nő, aki valószínűleg élete egyik nagy leckéje előtt áll. Hagyjuk, hadd vívja meg a maga csatáit, és bízzunk benne, hogy tudja mi a dolga, ha úgy érezzük, hogy méltó arra, hogy a párunk legyen! Hadd vállalja tette következményeit, végső soron pedig a felelősséget a saját életéért.

Számunkra- potenciális megmentők számára-  pedig itt a nagy lecke: megtanulni mit jelent szabadon szeretni. Ehhez azonban le kell építeni saját kontroll- igényünket, melynek gyökerében annak a vágya áll, hogy a másik viselkedésének irányításával a saját érzelmi biztonságunkat teremtsük meg. Ily módon azonban ez nem lehetséges, hiszen egy felnőtt, egészséges párkapcsolat két szabad, egymásért, és önmagáért felelősséget vállaló felnőtt ember koprodukciója.  A túlkontrollálás része a megmentő játszmáknak, mellyel felhagyni többségében egy személyiségfejlődési és terápiás kihívás.

Mindemellett kihívás a megmentő-szerepre hajlamos emberek számára az is, hogy felelősséget vállaljanak a saját érzelmi és fizikai szükségleteikért, és odafigyeljenek magukra legalább annyira, amennyire mások szükségleteire oda tudnak figyelni. Szintúgy látszólag paradox módon, de minden megmentőnek meg kell tanulni a helyes önszeretet és öngondoskodást, hiszen a lélektani axióma valóban helytálló: csak akkor tudjuk jól szeretni a Másikat, ha előbb megtanultuk magunkat szeretni, tisztelni és elfogadni.