Elmesélek egy történetet….

A helyszín egy belvárosi romkocsma. Adott egy 32 év körüli jóképű férfi, nevezzük Jancsinak és egy hasonló korú csinos és szép nő, nevezzük most Marcsinak. Mindketten multinacionális cégnél dolgoznak. Elégedettek a munkájukkal, jól keresnek, de hiányzik életükből egy társ.  Jancsi és Marcsi nem ismerik egymást, mindketten azonos nemű barátaikkal múlatják az időt az említett egységben. Röpke összenézések, elejtett pillanatok és mosolyok cserélődnek közöttük. Jancsiban a következő monológ indul el: „Hm. Az a lány nagyon tetszik nekem. Meghívhatnám egy italra. Hogy kellene csinálnom? Ciki, mert vagy öt-hat barátnő veszi körül. Mindegy, odamegyek, meglátjuk.” Főhősünk feláll. Toporog pár másodpercet, majd elindul a célasztal felé és hirtelen kitérőt tesz. „Ez mégsem jó ötlet, talán majd legközelebb. Inkább megkeresem a facebookon.” A jelenet láttán Marcsi fejében a következő gondolatok futnak végig: „Helyes ez a fiú itt velem szemben. Felállt. Lehet, hogy idefele tart? Ó nem. :( Mégsem tetszem neki… Hagyjuk is, valószínűleg észre sem vett…” Non-verbálisan kapcsolódott egymáshoz a két  ember, mégsem jött létre a kapcsolatfelvétel; Jancsi nem mert kockázatot vállalni és cselekedni, Marcsi csalódott.

A várva várt első randevú…

Tegyük fel, hogy történetünk máshogy folytatódik és Jancsi megteszi az első lépést: megszerzi Marcsi telefonszámát, elhívja randevúra. Főhősünk izgatott, várja a Hercegnőt. Megérkezik az elragadó és csinos Marcsi. Jancsi épp javasolná, hova menjenek, de Marcsi beelőzi és ő tesz ajánlatot. A randevú hasonlóan folytatódik: Marcsi minden helyzetben átveszi az irányítást, vezeti az este menetét. Mindeközben Jancsi önbizalma folyamatosan csökken, már-már rosszul érzi magát a helyzetben. Kezdetben próbálkozik visszavenni a kontrollt, de pár sikertelen próbálkozás után feladja, összemegy, egy idő után egészen jelentéktelennek érzi magát. Alig várja, hogy valaki felhívja telefonon és elfoglaltságra hivatkozva haza tudjon menni. Marcsi nem veszi észre, hogy Jancsi nem érzi jól magát. Megszokta, hogy a munkahelyén a határozottság célravezető, így az ismerkedés során is ez a viselkedés a természetes számára.

 „Hol vannak a normális pasik/csajok?”

Ugye ismerős a kérdés? Én gyakran hallom buszon, metrón, villamoson, amikor elcsípek egy-egy beszélgetésfoszlányt. Az elmúlt évek során folyamatosan nőtt azoknak a 30-35 körüli férfiaknak és nőknek a száma, akik azzal a problémával keresnek meg, hogy nem találják a megfelelő társat.  Kipróbálták már az internetes randik összes válfaját, kezdve a főzős randitól a rapid randikig; eljárnak szórakozni, igyekeznek nyitottan közelíteni a másik nemhez.  Kötődni és elköteleződni szeretnének, de folyamatosak a csalódások, a találkozókon bezsebelt tüskék, így tapasztalataik rendre megerősítik azt a hitrendszerüket hogy „manapság nincsenek normális pasik/csajok” és állandóan visszatér az a gyötrő kérdés, hogy „Mi a baj velem? Miért nem lehet engem szeretni?”  A csalódások és visszautasítások eredményeképpen érzéseiket körülbástyázzák és védik a maradék önbizalmukat. Vajon mi lehet mindennek a háttérben?

Tény, hogy a mai 30-35 éves korosztály kb. minden harmadik tagja apa nélkül nőtt fel- érzelmileg vagy fizikailag hiányzott a férfi a családból. Az óvodában és az iskolában is női pedagógusokkal találkozunk, ahol a „fiús viselkedést” (pl.: verekedés) általában büntetik. Az apa – és sok esetben férfi példakép – nélkül felnőtt férfiak bizonytalanabbak, férfi önbizalmuk külső megerősítésektől függ és nehezebben sajátítják el a „Herceg-viselkedésrepertoárt”. Kislányként apa nélküli családban felnőve (itt nemcsak fizikai, hanem érzelmi hiányról is beszélek) megéljük, hogy édesanyánk egyben férfi szerepet is betölt, így domináns és határozott női mintát sajátítunk el.

Hogy hat mindez a kapcsolatépítésre?  

Azt tapasztalom, hogy az elsősorban apa nélkül felnőtt férfiaknak erős félelmeik vannak a kezdeményezés terén és amint azt érzik, hogy a dominancia nem egyértelműen az ő kezükben van (hanem meg kellene küzdeniük érte), megijednek és átadják a kontrollt női társaiknak. Nőként mondhatom, hogy ennél a pontnál elkezdjük bizonytalanul érezni magunkat és ekkor általában átesünk a ló túloldalára: túlzottan vezetünk, dominálunk. A versenyszférában szocializálódott nőknek ráadásul ismerős ez a szerep: a ranglétrán való feljebb jutáshoz szükséges egy határozottabb, dominánsabb fellépés, amely szerepet nem könnyű otthon a fogasra akasztani és a randin Csipkerózsikaként megjelenni.

Női társaim fejével gondolkodva, megfogalmazódik a kérdés, hogy ebben a helyzetben a férfi miért nem küzd meg a dominanciáért? Miért hagyja magát „legyőzni”, „kiherélni”? Visszakérdeznék: Láttál már hím oroszlánt nősténnyel küzdeni? Nem, mert a hímek sosem a nősténnyel küzdenek meg a dominanciáért, hanem hím társukkal a nőstényért. A nőstények várnak és figyelnek, hogy melyik hím nyer, de sosem állnak be a harcba. Hagyjuk meg a hímeknek a dominanciát bármennyire is nehéz olykor. Hölgyeim, merjük tudatosítani, hogy Csipkerózsikák vagyunk, akik kivárnak és akikért meg kell küzdeni.  Uraim, merjetek Hercegként viselkedni, mert szükségünk van a cselekvőképességetekre és kockázatvállalásotokra, ettől érezzük magunkat biztonságban és nem mellesleg hihetetlenül vonzónak :).