November közeledtével természetes, hogy sokunkat foglalkoztat az elmúlás és a múltban elszenvedett veszteségeink témája; az év végének beköszönte, a természet energiavesztettsége, még az időjárás is efelé tereli gondolatainkat. De azon vajon szoktunk-e gondolkodni, hogy mindenki máshoz hasonlóan mi magunk is halandóak vagyunk?

Az embergyereknek egészen sok időre van szüksége ahhoz, hogy megértse a halál természetét. 8-10 éves kor körül tesszük fel magunknak először a kérdést, hogy vajon mi is van a halál után, van-e egyáltalán valami utána? E kérdés felmerülése lesz az előszobája annak a folyamatnak, melynek során – annak teljes súlyával és komolyságával – szembesülünk a halál megmásíthatatlan, visszavonhatatlan voltával. Ahogy múlnak az évek számos fájdalmas tapasztalat – hozzánk közelálló személy, háziállat elvesztése – egészíti ki a halál mibenlétéről alkotott ismereteinket. A tapasztalatok időszakában a kíváncsiskodó, a felfoghatatlan megragadni próbáló kérdések helyére hirtelen olyan reális és súlyos érzelmek kerülnek, mint a fájdalom, a szomorúság és a gyász. Ezek most már másfajta tanulási folyamatra kényszerítenek minket, amelynek elsődleges célja, hogy a feszítő és tűrhetetlen érzelmeket képesek legyünk valahogy elviselni. Szép lassan megtanuljuk a minket körülvevők reakcióiból, hogy fájdalmunk nem csak számunkra, hanem bizony környezetünk számára is kezelhetetlen („Az élet megy tovább”, „Ne szomorkodj”, „Majd az idő begyógyítja”), így a gyors továbblépés tűnik az egyetlen elfogadható megoldásnak, melynek során az élet végéről gyakorlatilag tabu beszélni.

Mint minden szörnyűséghez – baleset, súlyos betegség, ballépés kitudódása –, hajlamosak vagyunk a halálhoz is azzal az általános emberi hiedelemmel viszonyulni, miszerint „Ez velem nem történhet meg”. Ha magunkra ismertünk, ne szégyenkezzünk, ez nem pökhendiség vagy kivagyiság, csupán egy természetes emberi védekezésről van szó!

Racionálisan végiggondolva ugyanis mindannyian tudjuk, hogy ugyanakkora eséllyel szenvedhetünk balesetet, mint mások, és igen kicsi az esélye annak, hogy jóval tovább élhetünk majd, mint bármelyik embertársunk. Egy pillanatra próbáljuk közelengedni magunkhoz, majd teljesen magunkévá tenni ezt a gondolatot!

– – –

Ettől bizonyosan elbizonytalanodunk, és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, de használjuk ki ezt az érzést és nézzük meg, hogy az élet nagy kérdéseit feltéve, ebből a perspektívából milyen válaszokat kapunk!

Most, hogy minden lélegzetvétellel érzem a múló pillanatok súlyát, és tudom, hogy nem „érek rá” örökké, szeretnék egy pillanatra megállni és körbenézni! Szeretnék élesebb képet kapni önmagamról és önámítástól mentes, őszinte válaszokat kapni a kérdéseimre:

Olyan munkával töltöm a napjaimat, amitől valóban elégedettnek érzem magam? Erről álmodtam? Mindent megtettem azért, hogy sikeres és boldog lehessek? Elégedett vagyok a személyes fejlődésemmel, olyan emberré váltam, aki a múltban, a jelenben és a jövőben hiteles lehet a számomra? Olyan emberekkel veszem magam körül, akik gazdagítják az életemet, és akiknek az életét én is gazdagítani tudom? Mikor pazarlom az időmet, és hogy lehetne ebből kevesebb?

Megrázó, hogy haldoklók száját csak őszinte válaszok hagyják el, és valóban megfigyelhető, hogy a halál biztos közeledtével sokszor teljesebbnek élik meg az életüket. Pazarlásnak tűnik, hogy egészséges emberekként nem, vagy csak nagyon ritkán kerülünk ilyen közel önmagunkhoz, pedig ha mélyen belegondolunk, mind halandók vagyunk!

Persze a halandóság tudatosítása a mindennapok során talán valóban szükségtelen, hiszen számos szorongás melegágya lehet, olykor azonban fontos lehet, hogy iránytűként használjuk, hiszen rettentő értékessé teszi az életünket!