Ahogy korábbi cikkemben is írtam, a gyermekek az érzelmek logikáját követik, szimbólumokkal könnyebben kommunikálnak, mint szóban, emiatt is nehéz egy gyermekkel beszélni a halálról, főként egy családtag haláláról. Tárgyilagosnak kell lennünk, mert, ha némi reményt is látnak, hogy csupán alszik vagy elutazott az elhunyt, az újabb traumát okozhat a gyermekek számára, hiszen utána nem láthatják viszont az eltávozott személyt, bármennyire is szeretnék. Jellemzően európai szokás, hogy a gyermeket meg akarjuk óvni a gyásztól, pedig a gyász rendkívül fontos lelki folyamat. Lehetővé teszi, hogy „túljussunk” a halálon és, ha meggyászoltuk, akit elvesztettünk, nyitott szívvel lépünk ki a gyászból.

A gyermek lelkiállapota mindig összefügg a család és a szülő lelkiállapotával, a kicsik és a nagyok is rezonálnak szüleik és testvéreik érzéseire. Gyászuknak kezelésében nem a beszélgetés az elsődleges segítség, hanem sokkal inkább a játék, az alkotás és a szimbólumok. Támogassuk, ha művészeti eszközökhöz nyúlnak, hiszen sokszor az „aktív” gyász csak a játékokban és a rajzokban jelenik meg.

A gyermekek számára fontos a biztonság érzése és az állandóság, főként egy ennyire nehéz időszakban, amikor minden szétesni látszik, és képlékenynek, múlandónak tűnik. Tartsuk meg a napi rutinokat és kerüljük a változásokat. Az őszinteség is nagyon fontos, ne titkolózzunk, mert a gyermek úgy érezheti, hogy kizárják őt valamiből, vagy büntetik ezzel, így nem csak rosszabbul érzi majd magát, de egyedül is marad a gyászával. Nem az a legjobb megoldás, ha a szülő elfojtja a gyászát és erősnek mutatkozik, hanem az, ha a gyermekkel együtt éli meg azt, egymást támogatva, érzéseiket megosztva. Rendkívül sokat számít az, hogy a gyermek milyen mintát lát maga előtt. Kerülni kell az elvárásokat, ne követeljünk a gyermektől, csak fogadjuk el az érzéseit, támogassuk bennük, továbbá adjunk számára reményt, amely segíti abban, hogy továbbléphessen, hogy újra értelmet nyerjen az életben.

Szakember segítségére akkor van szükség, ha a gyermek nem a fejlődési szintjének megfelelő életet él: visszafejlődik, vagy túlságosan koraéretten viselkedik. Ez elakadást jelenthet, vagy tagadást, ami hátráltatja a gyász lefolyását. Előfordulhat az is, hogy a gyermek önmagát hibáztatja a történtekért – ahogy korábbi cikkemben is említettem -, a bűntudat érzését pedig rendkívül nehéz semlegessé tenni. Efelett sem szabad szemet hunyni.

Mivel gyermekkorban, sőt gyakran felnőtteknél is a játék vagy az alkotás lehet az egyik legjobb módszer ahhoz, hogy túljussunk a gyászon, komoly gondot jelenthet, ha a gyermek nem hajlandó játszani, vagy ha bent reked a traumatikus játékaiban. Ezt súlyosbíthatja, ha a kapcsolatai a saját korosztályában szűkülnek, csökkenek, ha beilleszkedési zavar merül fel.

Vannak ezeknél még nyilvánvalóbb jegyek is, mint a folytonos szorongás és aggodalom, az agresszív viselkedés, vagy éppen az, ha a gyermek viselkedése és személyisége drámaian megváltozik. Továbbá intő jel, ha egy gyermek már élete elején is pesszimistán áll a jövőhöz, a saját jövőjéhez. Ezekben az esetekben nem biztos, hogy elég a szülő feltétlen szeretete, vagy a nevelők figyelme.

És ne felejtsük el, ha a családban haláleset történt, nemcsak a gyermek fontos, a szülő viselkedése is nagy befolyással van a kicsire, ezért, ha az édesanya vagy az édesapa túlzottan aggódik a gyermekéért, vagy úgy érzi, támogatásra vagy tanácsra lenne szüksége, akkor bátran forduljanak pszichológushoz.