Talán nem én vagyok az egyetlen, aki nyár végén, szabadság után szívesen tölti az idejét azzal, hogy nézegeti a nyaraláson készült képeket. Nem nagy munka végiggondolni, mennyit szórakoztam, töltődtem. De mennyit fejlődtem?

Hogy jön ide a fejlődés? Nos, az ember szabadidejében tud a legtöbbet fejlődni.

Egyszer pályaorientációs előadást tartottam egyetemistáknak, amit egyik kedvenc elméletalkotóm, Donald Super életpálya-fogalmára alapoztam. Az ő több évtizeden át finomított teóriája eredetileg a pályaválasztásból indult ki, de végül elvetette azt az ötletet, hogy az ember csak egyszer-egyszer dönt az életével kapcsolatban, és bevezette a pályafejlődés fogalmát. Ebben rendszerezte az élet fontosabb területeit, amelyeket életszerepeknek nevezett. Egy harminc körüli embernek általában a következő életszerepei aktívak: dolgozó, szabadidős/pályaválasztó, polgár, házastárs/párkapcsolat, háztartásfenntartó, illetve szülő. A szerepek kombinációját nevezzük életstílusnak – azaz a különböző életstílusok abból származnak, hogy eltérő szerepek vannak jelen az életünkben, és ezeket is eltérő arányban tartjuk fontosnak. Van például a „munkamániás” életstílus, ahol a dolgozói életszerep elnyomja a többit, az „örökifjú”, ahol a szabadidős, tanulói szerepek kapnak több időt, a „háztartásbeli”, ahol a szülői, háztartásfenntartó szerepek a legaktívabb, és így tovább.

Gondolhatjuk, hogy ha bármelyik életszerepben valamilyen komolyabb változás történik, akkor az az egész életstílusra hatással van. Így lett az eredetileg középpontba állított munka egy életszerepbe szorítva: sokkal reálisabb és – önmegvalósítás szempontjából – célravezetőbb kérdés, hogy hogyan akarsz élni, mint az, hogy mit akarsz csinálni napi 8 órában.

De melyik életszerep az, ahol az ember tehet azért, hogy olyan életstílusa legyen, amilyet szeretne? A szabadidő. A többiben feladatokat kell végezni, s ezeket a feladatokat általában nem te válogatod ki. A szabadidő az, amit te strukturálsz, ahol dolgozhatsz a változásokon, tanulhatsz új dolgokat.

Erről beszéltem az egyetemistáknak, akik erre azt kérdezték: „tehát az az üzenet, hogy dolgozzunk és tanuljunk minél többet ahhoz, hogy sikeresek legyünk?” Rájöttem, hogy mást értünk tanulás alatt. Nekik a hagyományos iskolai-jellegű anyag-elsajátítást jelenti ez a fogalom, nekem meg azt, hogy mondjuk szervezek egy külföldi utat a barátokkal, aminek keretein belül olyan kompetenciákat gyakorlok, amelyek igen hasznosak lesznek több életszerepben, például a tanulóiban és a dolgozóiban is.

A válaszom tehát: nem. Ha a szabadidődben ugyanazt csinálod, amit a munkahelyen vagy az iskolában, akkor pusztán annyit teszel, hogy kiterjeszted a dolgozó/tanuló életszereped egy másik, éppenséggel a legönállóbb terhére. Egy ilyen akció rövidtávon biztos sok haszonnal kecsegtet, hosszútávon azonban visszaüt, mivel kvázi nem lesz időd a saját életed megtervezéséhez. Ha sikeres akarsz lenni, akkor menj csak szabadságra, nyaralni, egy kitétellel: ne menekülj bele. Ha a szabadidős életszereped csupán arról szól, hogy „jaj de jó, most semmi sem kötelező”, akkor ugyanúgy egyhelyben topog az életed, mintha a munkába temetkeznél.

Ennek szellemében, amikor azt látom a vakáción készült fényképeken, hogy félig feltöltve, félig elfáradva vigyorgunk a kamerára, elégedett vagyok. Ez azt jelenti, hogy akármennyire jól szórakoztunk, akármennyire magunk mögött hagytuk a hétköznapi kötelezettségeket, nem mulasztottuk el javunkra fordítani az időnket.