Legtöbbünk élete- és maga a világ működése is- olyan gyorsan és olyan mértékben változott meg az elmúlt bő egy hét leforgása alatt, amit elképzelni sem tudtunk. Biztos vagyok benne, hogy kevesek fejében létezett az életünket ily módon befolyásoló forgatókönyv.

Számomra azért is nagyon különös a jelen helyzet, mert szinte alig volt „a vírus előtti időkben” olyan hozzám járó ember, akinek a túlhajszoltság, a mókuskerék, a testi-lelki kimerültség, a kiégés veszélye, vagy annak jelensége ne tartozott volna visszatérő témái közé. Most aztán ez a sok fontos ember, aki bár élvezte hobbijai, munkája és szociális kapcsolatai hálóját – amiben rendre egy idő elteltével közepesen vagy nagyon kipurcant- most bizonytalan ideig- szobafogságra kényszerült. (Bevallom én is közéjük tartozom.)

Leszűkültek az ingerek, kapcsolataink köre, magunkra maradtunk érzéseinkkel, gondolatainkkal, családunkkal- vagy éppen önmagunkkal és az élet nagy kérdéseivel.  A legtöbben éppen a home office-os, (ön)karanténos  életmódunk kiépítésén ügyködünk éppen, sokan emellett a gyerek otthoni online tanulásához asszisztálnak.

Ha ennek a jelenségnek nem az lenne az előzménye, hogy egy olyan világjárvány közepén vagyunk, ahol sok ember élete van veszélyben, illetve még több embernek az eddigi megélhetése forog kockán, akkor akár még azt is lehetne mondani rá, hogy szép, hogy az élet megadja nekünk, amire valójában szükségünk van. Az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy csak nagyon kevesen tennénk, ill. tettük meg azt, hogy egy kicsit magunkba szálljunk, leegyszerűsítsük az életünket, mértékletesebbé tegyük a szokásainkat és átgondoljuk az értékrendünket, vigyázva azokra a prioritásokra, amik igazán fontosak. Ahányan vagyunk azonban, annyi élethelyzetben, kapcsolati státuszban és érzelmi állapotban köszöntött ránk ez a karantén-élet. Biztosan vannak családok, akiknek ajándék az extra együtt töltött idő, de van akiknek büntetés. És az is biztos, hogy vannak olyan kiegyensúlyozott egyedülálló és talán inkább introvertált emberek, akik könnyebben viselik ezt az élethelyzetet, a pozitív értelemben vett magányt; ők azok, akik szeretnek egyedül lenni a saját gondolataikkal, érzéseikkel és kevésbé igénylik az intenzív társasági életet, vagy legalább is nem mutatnak elvonási tüneteket, ha abból egy megvonásos időszakban van részük. Várjuk ki persze, mit hoz ki ez az időszak mindannyiunkból, de perpillanat értük kevésbé aggódok.

Más- más élethelyzetben ért minket a járvány

Mindannyiunkak nehéz és kihívásokkal teli ez az időszak. Nagyon hirtelen kellett felfüggesztenünk régi életünket és áttérni egy új életformára, ami számos korlátozással teli. Fel sem sorolom azokat a területeket, amiket ez érint. Mindannyiunk életének területeit. Szinte hihetetlen, hogy mennyire egyek vagyunk ebben a kihívásban most, mindannyian tudjuk, hogy miről van szó… A legtöbb embernek megpróbáltatásokkal teli ez az időszak, akiknek azonban különösen nehéz – már most-, ők azok az emberek, akik nemrégiben szakítottak, váltak el, özvegyültek meg- tehát, akik számára a jelen időszak amúgy is extrém társas izolációja párosul a friss veszteségélménnyel.  Akik éppen most alakítják ki, építik újjá az új, partnerük nélküli életüket, identitásukat, ők egy olyan extrám és szokatlan helyzetben teszik most ezt, amikor azok az amúgy biztos menedékek fogódzók is elvesztek átmenetileg, amikből eddig erőt meríthettek (barátságok, társaságok, programok, hobbyk, stb).

Persze, ebben is nagy különbségek vannak, hogy egy kapcsolati veszteség kit, mennyire visel meg, ez is több mindenen múlik, például azon is, hogy a döntéshozás kié volt, tehát, hogy mennyire volt kontrollunk az események felett. Így, vagy úgy, de biztosan sokan megtapasztalták már, hogy milyen hatalmas fájdalom valakinek az elvesztése, akit nagyon szerettünk. Fizikai dimenziójában igazi trauma tud lenni, mintha elvesztenénk egy végtagunkat.   Az újonnan jött magányt megélni ritka kivételtől eltekintve tehát  annak nehezebb, akinek nem volt beleszólása az események alakulásába, akit elhagytak. Sokan küzdenek ilyenkor ún. erős szeparációs szorongással; ez függ attól is, hogy kinek milyen előélete van a kötődéseit illetően.

A frissen egyedülállóvá vált emberek azok, akiknek lélektani feladatuk éppen a saját önálló identitásuk újjáépítése, ezzel egyidejűleg egy gyászfolyamat megélése, ami általában hosszú ideig tart (erről korábban már írtam egy cikket hozzátok, ide lehet hivatkozni). Nekik most különösen nehéz lehet. A kapcsolati gyásznak, veszteségnek megvan az a része, ami magányos, személyes feladat, ugyanakkor rengeteget jelenet egy támogató közösség, a barátaink. Léteznek ezen kívül gyászfeldolgozó csoportok, illetve, van, aki pszichológushoz fordul egy-egy megrázó veszteség idején. Ami most a nagy kihívás, hogy a hús-vér veszteséget, nincsen felülíró hús-vér kapcsolódások lehetősége, nem járhatunk közösségbe, nem űzhetjük csoportos formában a hobbynkat és a baráti öleléseket, találkozásokat is mellőzni érdemes. Az ember azonban az alkalmazkodásáról, találékonyságáról és kreativitásáról híres. A transzgenerációs pszichológiai elmélet szerint, mi mindannyian túlélők leszármazottai vagyunk, hiszen őseink, akiknek vérvonalán ma itt élünk a földön már számos extrém élethelyzeten mentek át, túléltek háborúkat, valódi éhínségeket, és valószínűleg járványokat is. Ahogy őket is ellenállóképességük, leleményességük és vélhetően a jobb jövőbe vetett hitük segítette át az akkori nehézségeken, így mi is meg fogjuk találni azokat az alkalmazkodási formákat, amik működhetnek számunkra ebben az új és átmeneti helyzetben.

Mi az amit tehát- a körülmények ellenére, és az eddigi szokásaink működésképtelensége miatt- tehetünk  akkor, ha ez az időszak, amit most világszinten megélünk, egy személyes krízis időszaka is egyben, egy szakítás miatt?

Előre bocsájtom, hogy tapogatózni lehet csak, hiszen a modern, nyugati világban senki nem volt még ilyen élethelyzetben.- Így, e ponton megosztani tudom Veletek azt, amit én tennék, ha hasonló helyzetben lennék; mondom ezt mint pszichológus- aki szintúgy járványügyi önkaranténban éli újonnan átalakult hétköznapjait- és, mint szakember, aki már szintúgy élt meg kapcsolati veszteséget.

-Először is engedném magam sírni. Ez sokaknak természetes és automatikus, de sok olyan ember van, aki a könnyeit amiatt nyeli le bizonyos helyzetekben, mert azt a gyengeséggel azonosítja. Megsiratni valakit, de úgy igazán, nem a gyengeség jele, hanem annak, hogy ember(i) vagy, tehát sebezhető. Mertél szeretni, érzelmi kockázatot vállalni. Tehát bátor voltál és bátor vagy, mert megengeded most magadnak a fájdalom átélését is. Tudom, olyan érzés is lehet ez akár, hogy mindjárt belehalsz a fájdalomba. De nem fogsz belehalni, túléled. Vannak, lesznek pontok, amikor nagyon nehéz, de átjutsz rajta.

– Keresném az igaz barátaim társaságát. Ők azok, akik biztosan megértik, hogy amin most keresztül megyek az nagyon nem könnyű. A velük való beszélgetések valamit adnak abból a figyelemből és törődésből, ami elveszett. Ez abszolút online módokon, vagy telefonon is lehetséges.

– Szétnéznék az interneten, hogy milyen online kezdeményezések vannak. Mivel most minden segítő foglalkozás az online térbe szorul, így napról-napra bukkanhatunk egy újabb csoportba, különböző tematika szerinti online csoportosulásba, ami támpontot adhat és ily módon, ha csak virtuális formában is, de egyrészt gyarapíthatjuk ismereteinket, másrészt pedig megélhetjük a valahova tartozás érzését. Számos pszichológus is most keres és talál új platformot magának. Pl. Orvos-Tóth Noémi minden este 20.00-tól a saját facebook oldalán várja a kérdéseket, élő bejelentkezés formájában. A minap belenéztem és magam is megtapasztaltam, hogy milyen sok embernek stabilitást és támaszt jelentenek ezek a fix virtuális találkozások itt a mindennapok zűrzavarában. Mi a JóLÉlek Pszichológiai Alapítványál is elindítunk egy hasonló fórumot néhány napon belül. Nagyon sok pszichológus keresi annak a legjobb módját, hogy támaszt jelenthessen az embereknek.

–Olvashatsz is könyveket, ők mindig ott vannak. Tisza Kata írásai engem is mindig megerősítenek, illetve speciálisan a gyászfeldolgozás témakörében nagyon jó szívvel ajánlom Friedman& James: Gyógyulás a gyászból című írását. Ha megkérdezitek barátaitokat, biztosan van olyan könyvük, amit- járványügyi szempontból biztonságos formában- szívesen kölcsönadnának (ha nektek nem halmozódnak otthon az el nem olvasott könyvek, mint nálam), vagy éppenséggel egy bevásárlás kapcsán, akár egy könyvesbolt, is útba ejthettek.

-Sokan egy szakítás után rögtön, nagyon gyorsan ismerkedéssel próbálják oldani a fájdalmat. Erre ugyebár az internet viszonylag könnyű lehetőséget ad, legalábbis az ismerkedés részére. Ez vélhetően (a saját és a társadalom által felállított) korlátokba ütközik mostanság, a személyes találkozót illetően és az ismerkedés átmeneti fennakadása tudom, hogy sokakat megijeszt. Bár rövid távon segít egy másik emberi lény jelenléte, megerősítése, hogy kevésbé érezzük magunknak magányosnak, azonban az eddigi tapasztalatok szerint azok a kapcsolatok, amik ilyenkor, túl gyorsan köttetnek nem tartanak sokáig hiszen, akarva akaratlanul az előző kapcsolatból származó frusztrációk, feldolgozatlan sebek rávetülnek az új emberre, az új kapcsolatra. Ha hajlamos vagy a fájdalmadat rögtön egy másik ember jelenlétével csillapítani, lehet most ez a szakítás egy sorszerűnek tekinthető erőpróba számodra, egy kényszerű, nehéz, de hasznos időszak, amikor növeled érzelmi érettségedet és a folyamat végén megtapasztalod, hogy saját értékességed nem múlik egy másik ember visszacsatolásán, megerősítésén. Persze ez egy kőkemény folyamat, míg ide eljutunk, de igazi szabadság egy szakítás után eljutni ehhez a tapasztaláshoz.

Vannak, akik viszont már jó ideje keresik a párjukat, és ezért élik meg különösen nehezen ezt a bezárt időszakot.

Első benyomásra „nekik könnyű”, hiszen megszokták az egyedüllétet. Valóban, aki már régebb óta egyedülálló, annak kialakult élete és tevékenységi körei vannak, amiben remélhetőleg jól érzi magát. Igen ám, de vélhetőn ez a kialakult élet emberi kapcsolódásokhoz kötött. A társas érintkezés hiánya most nagy űrt hagyhat a hétköznapok szobafogságában.

Amennyiben vágytok párra, lehet, hogy már sok internetes ismerkedési kísérleten vagytok túl, de addig nem hozott eredményt. Sokan már megcsömörlöttek ebben és már nem is tudnak hinni abban, hogy ily módon vagy másképp, az élet tartogat számukra igazi társat. Érdemes ilyenkor ezt az időszakot, kényszerleállást arra kihasználni, hogy átgondold : mik voltak eddigi ismerkedéseidben a tipikus mintázatok? Mit látsz a profilodon? Tényleg jó és téged hitelesen tükröző képeket mutatsz magadról a felületen? Mi az, amit szavakkal kommunikálsz? És mit az amit nem?- Érdemes lehet megkérdezni barátok véleményét is ezzel kapcsolatban.

-Lehet az is, hogy már jó ideje egyedül vagy, de hobbijaid, barátaid és munkahelyed háromszögében még nem akadtál bele az igaziba. Én ilyenkor mindig arra biztatom a hozzám fordulókat, hogy szakadjanak ki a meglévő szociális köreikből, menjenek el, akár egyedül új társaságokba, programokra. Hagyják el a komfortzónájukat, adjanak teret a lehetőségeknek az által, hogy bevállalják a járatlan útból, új helyzetekből fakadó bizonytalanságot. Jelen esetben senkit sem tudok „túraklubba” küldeni (hajlamos vagyok a saját hobbyjaimat példaként felvetni ötletként a klienseimnek?). Így viszont azt tanácsolom, hogyha eddig filozófiai-ideológiai-vagy érzelmi okokból nem próbáltad ki az online társkeresést (sok minden miatt lehet ellenállás ezzel kapcsolatban), akkor lehet, hogy most jött el az ideje! Nagyon sok szingli fiú és lány van hasonló élethelyzetben, mint most te.  Szerintem nekik is eszükbe jut ez a tevékenység, ha más nem, „jobb híján”. Tudom, hogy ezzel részben ellent mondok a korábban írottaknak, de miért is ne lehetne ez a szobafogság most egy alkalom arra, hogy Te így adj egy lehetőséget az életnek, hogy bekopogtasson az életed, ill. a szobád ablakán? Miért is ne lehetne az első beszélgetésetek egy internetes felületen kamerával?- Persze, ez nem az „igazi”, amint tehetitek térjetek rá az offline üzemmódra, de – ha ezek a dolgok rólad szólnak- lehet, hogy a komfortzóna elhagyása rád most így igaz. Ne feledd: aki nem játszik, az nem is nyer!

Ugyanakkor az is lehet, hogy ezt a pár hónap leállást, mely valahol drámai, valahol pedig egyedülálló lehetőség az ember (és az emberiség) életében most pont nem az ismerkedésre kell szánnod, hanem arra, hogy fejlődj, tanulj, priorizálj, terveket szőjjél,vagy gyógyuljanak a sebeid az otthon biztonságos magányában. Számos olyan egészségmegőrző szokás van- erről nagyon sokan írtak már mások- amit tehetünk magunkért, tehettek magatokért, hogy a lehető legnagyobb vitalitással, és testileg-lelkileg egészségesen kerüljetek ki ebből az időszakból

Ha nem éltek együtt a pároddal

Látszólag nekik a legkönnyebb- a fenti élethelyzetek közül- hiszen „ők ott vannak egymásnak.” Ugyanakkor tudjuk, hogy mitől még másnak nehéz, attól még nekem nem könnyebb. Segíthet, ha megbeszélitek, körülbelül, hogy milyen gyakran és milyen formában fogjátok eme helyzetben ápolni a kapcsolatotokat. Van, akinek elég a telefon, másnak a biztonság és személyességének érzését fokozza, ha látja a másikat. Erre szerencsére minden lehetőségünk adott. Előfordulhat, hogy a pár egyik tagjának több, a másiknak kevesebb az elfoglaltsága mostanában. Ilyenkor az utóbbinak nagyobb lehet a kommunikációs igénye és feszültség származhat abból- különösen ezekben az instabil időkben- ha a másik kevésbé reaktív munkaidőben. Ebben az esetben is segít, ha nyíltan tudunk beszélni érzéseinkről és szükségleteinkről. Ez a nem várt fordulata a világtörténelemnek- amiben mindannyian vagyunk- mindemellett számotokra is feltehet kérdéseket a kapcsolatotokról. Számos oka lehet, hogy még nem kötöttétek össze az életeteket valamilyen formában, azonban valljuk be, jobb lenne, ha ott lenne melletted a másik ember. Vagy nem?  Az esetetekben mi a valódi oka, hogy felnőtt párkapcsolatban éltek, de mégis külön?- Lehet, hogy egészen banális és racionális, de az is lehet, hogy ez a határhelyzet a kapcsolatotokat illetően is felhívja mindkettőtöknek a figyelmét a továbblépési lehetőségre. Vagy másra.

Zárszóként mindenkihez…

Csodálatos a tavasz, a természet. Az életet a reményt és az újjászületést hirdeti. Ezt illetően mindenkinek tudom javasolni, hogy amennyiben lehetősége van rá, személyautóval, biciklivel, vagy olyan módon, hogy ne kelljen emberekkel érintkeznie szagoljon bele egy virágba, csodálkozzon rá, hogy milyen szép a világ. Hogy a természet nem pánikol. Sőt. Amíg ezt a kormányzati rendelkezések még lehetővé teszik. Ez egy igazi terápia. (De lehetőleg inkább ne a Balatonpartra, Margit-szigetre, vagy hasonló helyekre induljunk el, hanem oda, ahol egyedül, vagy nagyon kicsi népsűrűséggel tudunk lenni magunkkal és a természettel…)

Biztasson mindenkit, hogy ez a világjárvány nem csak nektek nagy erőpróba most, hanem mindannyiunknak. Nagyon kevés az az ember, aki nem szenved- már most- szociális kapcsolatai beszűkülésétől. Csak- ahogy azt mondani szokás- mindenkinek más a keresztje. Én még abban is hiszek, hogy mi emberek személyes és társadalmi szinten is tudunk tanulni ebből a járványból, és amikor majd véget ért ez a sok mindent korlátozó időszak,- mert véget fog érni-, akkor mindannyian tudatosabbak leszünk az értékrendünket, az igazán fontos dolgokat illetően, és majd kevésbé hagyjuk, hogy a hétköznapok mókuskereke, vagy teljesítménykényszerünk elsodorjon minket egymástól, ahogy az a rohanó hétköznapjainkban amúgy sokszor előfordult.