Eljött a nagy nap. A mi kislányunk vagy kisfiúnk óvodás lesz, és mostantól visszafordíthatatlan tény, hogy a nap nagy részében – annak nehézségeivel együtt – intézményi keretek között nevelkedik. Meg kell küzdenie a kortárscsoportba való beilleszkedés sokszínűségével, meg kell szoknia, hogy az anyukája nincs mindig vele, sőt, idegen nénik vigyáznak rá. El kell fogadnia az ő gondoskodásukat, esetenként vigasztalásukat, be kell illeszkednie az óvodai rendszerbe, meg kell szoknia, hogy a napi menetrendet többé már nem lehet rugalmasan változtatni az ő igényeinek megfelelően, és többé már nem csak rá irányul minden figyelem.

Hogy is birkózhat meg egy ilyen kicsi ember ilyen nagy feladattal? A válaszom az, hogy észrevétlenül, akár egy szempillantás alatt! Sokszor esünk mi felnőttek abba a hibába, hogy az általunk rég elfeledett kisgyermekkor dacára megpróbálunk egy három éves kisgyerek fejével gondolkodni és a saját, több évtizedes tapasztalatunk, hiedelmeink alapján megítélni egy helyzetet, amellyel kisgyermekünk néz szembe. Egy három év körüli gyermek általában megérett arra, hogy kortársak, valamint intézményi szabályok közé kerüljön, tulajdonképpen az ezzel való megküzdés az egyik legfontosabb életkori feladat ebben az időszakban. Ideális esetben a kis lurkó büszke, hogy a környéki játszótéren megismert barátaihoz hasonlóan most már ő is nagy óvodás lesz, egész nap játszhat a barátaival, ő is ismerni fogja azokat a mondókákat, és énekeket, amiket a nagyok már mind kívülről fújnak. Megszokássá válik, hogy az ovi végeztével anya vagy apa jön érte délután, és a nap további részében van lehetősége arra, hogy a számára legfontosabb két személy társaságában minőségi időt töltsön el.. Kell ennél több?

 ...És mégis; ha ennyire jó oviba járni, akkor mi az oka annak, hogy minden csoport indulásakor van egy-egy gyerek, akinek a többiekhez képest lényegesen több időre van szüksége a beszokáshoz? Ahhoz, hogy a legnagyobb segítséget tudjuk nyújtani egy kisgyermeknek ebben a helyzetben, meg kell értenünk ennek az életkori szakasznak a különlegességét. Tegyük fel tehát, hogy gyermekünk érett arra, hogy szociális és intézményi szabályokhoz alkalmazkodni tudjon, és naponta körülbelül 8 órát óvodában töltsön, mégis fontos tudnunk, hogy ebben az időszakban – és még jó pár évig – a szülők szeretete, figyelme, gondoskodása és értékítélete marad a legfontosabb a gyerekek számára. A láthatatlan burok, ami biztosítja, hogy elszakíthatatlanok legyenek egymástól, lehetővé teszi a gyermek és a szülők számára, hogy gyakorlatilag szavak nélkül érzékeljék egymás hangulatát, akár örömről, felszabadultságról, akár bizalmatlanságról, távolságtartásról van szó. Akitől és amitől tehát tart a szülő, attól a gyermek is fog, hiszen számára senki véleménye és érzései nem lehetnek fontosabbak és hitelesebbek, mint saját szüleié.

Éppen ezért, ha gyermekünk fél, vagy nem érzi jól magát az óvodában először magunknak tegyük fel a kérdést: Én bizalommal vagyok az intézmény felé? Szimpatikusak az óvónők? Féltem a gyermekemet az esetleges óvodai csalódásoktól? Készen állok arra, hogy az anyai/apai szerepem ekkora változáson menjen keresztül? Megengedem magamnak, hogy újra a munkám is fontossá váljon a számomra az anyaság/apaság mellett?

Sokszor már ezeket a kérdéseket végiggondolva is sokat oldódhat a helyzet, de ha mégsem, akkor érdemes szakértőhöz fordulnunk, hiszen egy külső szemlélő segítségével, éppen azért mert képes kívülről szemlélni a problémát, új szempontokat vehetünk észre, amelyek aztán hozzájárulhatnak a probléma gyors megoldásához.