Most, hogy a hivatás és munkahely témáinak szántuk ezt a hetet, következzen pár szó a karrierépítés első lépéseiről! Bár általánosan elfogadott vélemény, hogy a pályafejlődés szempontjából lényeges szakasz az általános iskola is, a többség számára emlékezetesebbek ilyen szempontból a középiskola évei. Nem meglepő, hiszen ez a korszak az utolsó a hivatalos felnőttség, ezen belül a klasszikus értelemben vett pályaválasztás előtt.

Annak idején, amikor a szakdolgozatomat írtam, én is ekképp álltam a témához. Az érdekelt, milyen tényezők készítik fel az egyént a pályaválasztási helyzetre? Ennek kiderítése érdekében több interjút is felvettem, amelyek szerint a legmeghatározóbb tényezők a szabadidő, iskola és család voltak. A szeptemberi cikkben írtam a szabadidőről, igaz, inkább felnőttkori nézőpontból, de az ottani állítások igazak a középiskolásokra is.

Tehát, hogyan segíti a diákokat az iskola a pályaválasztásban?

Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, előbb érdemes áttekinteni, hogy mi tartozik ehhez a döntéshez. Szerencsére nem csak engem érdekel a téma, így gazdag szakirodalom született a témában, amelyet egy 2006-os cikkben foglalt össze egy szerzőpáros (Germeijs és Verschueren). Meglátásuk szerint a szakma hat szempontot emel ki a pályaválasztási döntés sikerével kapcsolatban:

•         orientáció: az egyén motiváltsága, bevonódása a témába
•         önismeret
•         széleskörű felderítés: az egyén több lehetőséggel is foglalkozik, kipróbálja őket
•         mély felderítés: az egyén alaposabban megismer pár választott lehetőséget
•         magabiztosság a döntéssel kapcsolatban
•         elköteleződés: az egyén befejezi a keresést, és elköteleződik egy lehetőség mellett

Láthatjuk, hogy egy diáknak igen aktívan kell foglalkoznia önmagával és karrier-lehetőségeivel, mire eljut odáig, hogy rábök egy képzésre vagy álláshirdetésre. Vajon megadja-e a lehetőséget az iskola erre az aktivitásra?

Ez igazából költői kérdés, révén hogy mind jártunk iskolába, és tudjuk, milyen. Az elmúlt évben volt olyan munkám, amikor egyetemistáknak tartottam pályaorientációs előadást, és olyan is, amikor középiskolásoknak. Ég és föld volt a kettő, nem csak abban, hogy az egyetemistáknál próbálkoztam pár elvontabb fogalommal is, hanem abban is, hogy ez a csoport egyszer már sikeresen végigcsinálta a fent írt aktivitásokat, és megtapasztalta, hogy valóban származnak belőlük előnyök.

A középiskolások azonban hozták a szokásos formájukat: volt egy-két ember, aki aktív volt az előadáson, a többiek pedig úgy tettek, mintha figyelnének, és ha próbáltam őket bevonni, akkor röviden hárították a támadást. Igazság szerint úgy vélem, hogy ez az előadás csak annak a pár diáknak volt hasznos, akik kérdeztek és hozzászóltak. Ennek az oka, hogy nekik elég magas volt a pályaérettségük ahhoz, hogy ki tudják nyerni az információkat az előadásból, és kapcsolódjanak hozzájuk. A pályaérettség szimplán ennyit jelent: az egyén érzelmileg és értelmileg készen áll a rá váró fejlődési feladatok megoldására.

Értelmi szempontból feltehetőleg a többi osztálytárs is megkapta a felkészítést az iskolában: utána tudnak nézni a dolgoknak, képesek elolvasni és kiszámolni a szükséges információkat, össze tudják őket hasonlítani egymással, válogatni tudnak, megjegyzik a fontosabb tényezőket. Ha akarják. Ennél az érzelmi tényezőnél könnyen elbuknak a dolgok. Mitől fogják a diákok akarni ezt a sok nehézséget?

Ahogy fent olvasható, az orientáció igazából azt jelenti, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy fontos a pályafejlődésükkel foglalkozniuk, folyamatosan keresni a lehetőségeket, reflektálni a saját helyzetükre, és ha kell döntéseket hozni. Egy motivációs, érzelmi folyamat tehát.

Nem hiszem, hogy egy személytelen előadás a legjobb eszköz erre, bár tény, hogy a legolcsóbb. Az előadás személytelen, az érzelmi bevonódást csak ritkán kiváltó eszköz, pedig éppen ehhez keressük a kulcsot. A szakdolgozati interjúim alanyai akkor emelték ki az iskolát, amikor valamilyen fakultációra jártak (ez inkább szabadidős életszerep), vagy sikerült személyesebb kapcsolatot kiépíteniük egy tanárral, akik alaposabb visszajelzésekkel, kérdésekkel segítették bennük a pályaérettségi kérdések feldolgozását.

A későbbi kérdőíves kutatás tovább árnyalta ezt a képet: a magukat közepesnek tartó tanulók pályaérettségi mutatója alacsonyabb volt, mint az erősebb vagy gyenge diákoké. Ez az eredmény akkor is eszembe jutott, amikor én voltam az előadó: azokat sikerült bevonni, akik valamilyen irányba kilógtak a sorból – valaki mélyítette a témát, valaki elviccelte. Gondolom így működik az osztályzás is: a tanárok jobban figyelnek a rossz teljesítményt produkáló tanulókra, mert meg akarják menteni őket a bukástól; a jól tanulókra pedig szintén, mivel tehetséget látnak bennük. Így nagyobb eséllyel alakul ki valamilyen kapcsolat, ami kedvez a pályaérettségnek.

A közepesek azok, akik szép csendben elbújnak a tömegben, és távol maradnak a párbeszédektől, megmérettetésektől, fejlődési lehetőségektől. Náluk nem működik valami jól az előadás, ami azért baj, mert statisztikai szempontból ők vannak a legtöbben.
Azt hiszem, ennél a résznél válik fontossá megfogalmazni egy üzenetet: az pályaorientáció nem csak az iskolában szökkenhet szárba. Tényleg kényelmesebb és olcsóbb lenne mindenkinek, de a közepes tanulmányok talán pont azt jelentik, hogy a diákok elidegenedtek az iskolától, ezért az életükre és személyiségükre ténylegesen érezhető hatást gyakorló programokat nem fogadnak be. A reklám kedvéért megemlítem, hogy egy pszichológus egyébként sokat segíthet, ha valakit elkezd zavarni, hogy fogalma sincs, mit akar kezdeni az életével, de nem minden beszélgetést kell megelőzzön több éves egyetemi képzés. Nekem például gyakran sikerül áttörést elérni azzal, ha a tanulók kedvenc szabadidős időtöltései felől közelítek. Erre azért kellő nyitottsággal és empátiával más felnőttek is képesek.

Oh, még egy megjegyzés: a pályaérettség nem csak a tanulóknál lényeges fogalom, hanem mindenkinél, aki valamilyen pályafejlődési döntés előtt áll…