A múlt hét egy reggelén, mint minden reggel, munkába sietve próbáltam kizárni a külvilágot az Örs vezér terén. Előre szegeztem a tekintetem, hogy véletlenül se zökkentsen ki a tömeg hajnali gondolatmenetemből, de ez aznap nem sikerült. Nem is a sodró ár, hanem egy fehér botos kúszott be a látókörömbe. Szerencsére állt mellette egy segítő, ami engem megnyugvással töltött el, különös erőfeszítés nélkül mehettem tovább a dolgomra. Meg akartam úszni a segítségadást, és azon gondolkodtam, vajon más is így érzett a reggeli rutin-rohanók közül? A metróban megpróbáltam befelé figyelni, és logikus magyarázatot találni, ami hosszas gondolkodás után sem sikerült. Annak érdekében, hogy megvilágosodjak, pszichológiai magyarázatokhoz fordultam.

Kezdjük az elején, vajon miért nem segítettem?

Azon kezdtem el merengeni, ha egyedül lettem volna aznap reggel, segítőkészebb lettem volna? Vajon ugyanúgy viselkedek csoportban, mint egymagamban? LeBon, egyéniségvesztés,  dezindividuáció elmélete szerint  a csoporthelyzet minimalizálja az egyén identitásának jelentőségét, felelősséget és felelősségre vonhatóságot. A morális viselkedéssel szembeni eltűnnek a gátlások, melyeket én önmagam elől nem tudtam volna eldugni. Az embertársaink iránti  felelősség hiányában a normák eltűnését tapasztaltam. Arra gondoltam, mások majd úgyis átsegítik a rászorulót az akadályokon, magamat nem kell aktivizáljam. Utána olvastam, kiderült, ez a szemtanúhatás, melynek következtében az emberek mások jelenlétében kevésbé aktívak, hiszen úgy gondolják, majd a másik megoldja az adott helyzetet. Magamban pörgetve a gondolatokat, a társas gátlás fogalma a régi tanulmányaimból, az agyamba kúszott. A cselekedet mások jelenlétében csak jól begyakorolt esetekben lesz hasznos, új szituációban a nézőközönség gátló, zavart, félelmet idéz elő. Mások jelenléte figyelemelterelő (Baron 1986) tud lenni, ez bonyolult feladatoknál mentális túlterheltségek okozhat. Én sem bírtam volna elviselni, ha mondjuk rossz oldalról közelítek meg egy gyengén látót, és az ügyetlenkedésem közben engem néz mindenki.

Tapasztalatom, és  pszichológusok tapasztalata szerint nem lehet a személyiséget elítélni a segítségnyújtás elhagyása esetén sem. Az alapvető attribúciós hiba elmélete kimondja, hogy mások tetteinek meghatározásában hajlamos az ember a személyiség befolyásolását túlságosan nagyra értékelni,  és a helyzet, körülmények befolyását alábecsülni. Én sem ítélem el önmagamat és a reggel rohanó dolgozóját, ám tudom, hogy flegmaságom, kényelmemet igenis legyőzhetem. Hogyan, miért?

A segítő modellek szerepe:

A csoporthatás szerencsére a segítségnyújtásban is észrevehető: az ember szívesen közelít meg egy rászorulót, ha nem neki kell megkezdenie a sort. A járókelők például gyakrabban nyújtják a karjukat egy vak embernek, ha látják, hogy más is így tett előttük. Lehet tudatosítani a csoportos gátló hatásokat, és tenni ellene. A Montanai egyetem hallgatóinak vetítettek a témákról, majd két hét múlva beépített emberekkel szituációkat generáltak. A játékba beavatott közönyétől függetlenül az egyetem hallgatói a földön fekvő bajba jutott segítségére siettek. A segítségnyújtáshoz szükséges figyelmet az agy irányítja, pontosabban a figyelem erősségéért is a prefrontális kéreg felel, ez erősíti fel azokat a jeleket, melyekre oda szeretnénk figyelni. Kétféle figyelemérzékelés merülhet fel segítségnyújtás esetben. Az egyik a szelektív figyelem (csak azt érzékelem a reggeli rohanásban, amit szeretnék, a külvilág nem kívánt ingereit kizárja az agy). A másik a nyitott, ítélkezés-mentes figyelem  (az agy beengedi a környezet akár segítségkérő jeleit). Tehát, ahogy szerencsére mindannyian tudjuk, és meg is erősítik az agykutatók, lehet a figyelmet szelektálni, és az amúgy az agy által automatikusan szűrt információra tudatosan odafigyelni. Én is, miután megírom a kis blog bejegyzésemet, holnap, mondjuk tornára menet – amikor még sietek is –  a fejfordítás helyett segítek egy öreg néninek átkelni az úton. A pszichológusok által az önzetlenség motiváló tényezői közül kettőt magamra nagyon jellemzőnek érzek. Az önzetlenül önző segítők hiszik a világ kiegyensúlyozottságát, és tudják, hogy segítésükért a jövőben ők is segítséget várhatnak. Emellett C. Daniel Batson kimutatta, hogy a lehangoltság, szomorúság, lelkiismeret-furdalás csökkentésére az önzetlenség lehet egy hatásos stratégia. Sajnos, vagy szerencsére én magam is használom a segítségnyújtást terápiás módszerként. Kezdő segítségnyújtóknak érdemes saját boldogságuk érdekében elkezdeni strigulázni a jócselekedeteket, az önzőség  – tapasztalatom szerint  – kopik, és a kedvesség függőségbe megy át.

Én személy szerint az utcai segítségnyújtás egy Pesten igencsak könnyen megvalósítható módját kedvelem, szeretek tanácstalanul térképpel álldogáló emberekhez odamenni és útbaigazítást adni. Amikor segítek (nem önigazolás miatt, nem a birkaszellemmel szembeni ellenállásból, nem azért, hogy jóindulatomat igazoljam), jobban érzem magam. Segíteni jó, még soha senkitől sem hallottam, hogy önzetlenség után rosszul érezte volna magát. Van egy 30 napos kihívás, melyet érdemes elfogadni. A környezetemben innen-onnan hallottam erről, és a cikk megírása alatt rákerestem: http://www.hosoktere.org/30-napos-kihivas ,hátha segítőkészebb lehetek én is. A későbbiekben, annak érdekében, hogy önmagamat legyőzzem, direkt oda fogok menni a metró aluljáróban a gyengén látókhoz.

A bejegyzés szerzője:

Zsoldos Alexandra

szabadúszó újságíró,

a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány kommunikációs munkatársa

Az írásban szereplő szakszavakról bővebben itt olvashattok:

Richard C. Atkinson, Ernest Hilgard: Pszichológia

Richard Davidson, Sharon Begley: Az agy érzelmi élete