A kiégés lehetősége 30 körül-

egy pszichológus személyes és általános tapasztalatai tükrében.

Sokban különbözünk mi emberek, de talán azt ki lehet jelenteni, hogy a nyár legtöbbünk számára egy olyan időszak, melyet a  feltöltődés és a pihenés vágyával várunk és fogadunk. (Persze,  tudom, sok olyan ember van, akinek foglalkozása erre más évszakban teremt lehetőséget.) Már jócskán elmúltak az egyetemi éveim, azonban a nyár, a pihenés, a szünet így is oly kiemelt fontossággal érkezik el az életembe, mint amikor anno egy vizsgaidőszak után vártam a „felszabadulást”, mint akinek ez „jár”. Nem volt azonban ez mindig így.

Újfent járandóságnak érzem a nyári „off” üzemmódot, mely persze nem azt jelenti, hogy egész nyáron nem dolgozom, hanem egy olyan tudatos döntést, mely egy nehéz és kiégés-közeli életszakasz után született meg bennem: felhatalmaztam magam arra, hogy pszichológusként szép, és inspiráló, ugyanakkor szellemileg, érzelmileg komoly munkát végezve, sok minőségi idővel töltött néha passzív, többnyire azonban aktív pihenésre van szükségem szellemi és érzelmi energiaraktáraim feltöltéséhez, karbantartásához.

Milyen is volt az a kiégés-közeli életszakasz?

Többek között azért írok most erről, mert pszichológusként és coachként tevékenykedve az elmúlt időszakban figyelemre méltóan sok 30 körüli fiatal felnőttel dolgozva tapasztalhattam azt a jelenséget, hogy pár év szellemi munka után kifulladtnak, kifáradtnak érzik magukat. Persze sok olyan kliensem is van, aki a választott pályájából ábrándult ki és nem leli, illetve saját bevallása szerint sosem lelte örömét abban, amit és amiben végzettsége kapcsán dolgozik. Még figyelemfelkeltőbb és – látszólag – logikátlanabb azonban, hogy ez a fajta kifulladás nagyon sok olyan valaha lelkes, ihletett és motivált emberrel is megesik, akik amúgy szeretik a munkájukat, mi több hivatásként élik meg. Ez történt anno velem is.

 Pályakezdő diplomásként, egzisztenciális és kompetencia-beli bizonytalansággal (így bizonyítani, teljesíteni akarással) a puttonyomban, ugyanakkor szakmám értékébe vetett nagy hittel vetettem bele magam a munkába. Kevés olyan szakmai felkérés volt, amire nemet mondtam, mindent kihívásként éltem meg. A kihívások során rengeteget fejlődtem, így a meglévő bizonytalanság mellé szakmai sikerek sokasága is került abba a bizonyos puttonyba. Igen ám, azonban mindeközben évek teltek el úgy, hogy nem számoltam az átdolgozott hétvégéket és az estébe, olykor éjszakába nyúló munkanapokat. Vitt előre a lelkesedésem, hitem és lendületem. Egy ideig.

Egyszer azonban, különböző  tényezők összjátékaként (egy párkapcsolati krízist is átélve) korábban soha nem tapasztalt szellemi-lelki fáradtságot tapasztaltam egyre magamon. Persze, ez az „átfordulás” nem egyetlen pillanat műve, hanem a saját és más emberek terheinek „gyarapításával” egyre csökkent a bennem lévő életerő és öröm, melyből korábban sosem szenvedtem hiányt. Annyira azért még szerencsére „észnél voltam”, hogy azonosítsam: a kiégés felé vezető úton járok és sürgősen változtatnom kell, ha jót akarok…

Szóval, felismertem, beismertem akkor: életem legfontosabb teendője, hogy „visszaszerezzem” az elveszett életerőmet és örömömet.

Nekem akkor ennek egyik fő eszköze a (nép)tánc volt.  Úgy is, mondhatnám, hogy átengedtem a „jobb agyféltekémnek” az uralmat.

(Remek videó a „jobb agyfélteke működéséhez” kapcsolódóan, ajánlom! https://vimeo.com/19070085)

A néptánc nálam egy felnőtt korban elkezdett hobbi, mely mindig is vonzott, de sokáig gondoltam azt (tévesen), hogy túl….(„öreg”, vagy „béna”) vagyok hozzá. Nagyon sokat táncoltam azon a nyáron, a kiégés útjáról való legnagyobb hátraarcot egy egyhetes erdélyi néptánctábor jelentette, ahol az idegrendszerem ( az élő zene, a közös éneklés és a számomra gyönyörű tánc kombinációjából) olyan intenzív és átütő erejű („jobbagyféltekés”) élményt kapott, mely azt hiszem megmozgatott bennem „valami archaikusat”:). Ez nekem olyan élmény volt, mintha visszataláltam volna egy tiszta vizű forráshoz, ami ott csobog bennem és körülöttem.

Ez az én történetem a majdnemkiégésről és a „feltámadásról”.

Azért osztom ezt most meg Veletek, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a tapasztalattal. Anno intuitíven érzetem rá arra, amiről azóta sokat olvashattam a  burnout-szakirodalomban is: a kifáradás/kiégés/kiszikkadás legjobb, vagy tán egyedüli terápiája (jobb esetben prevenciója) az, ha valami olyan kreatív, nemracionális tevékenységet végzünk, melyben örömünket leljük. Tehát legyen- igazi- hobbink. Ami nem csak  “hivatalosan” a hobbink, hanem valóban szánunk rá időt, energiát és ha kell pénzt is.

Hiszen „az életem a remekművem”. Az életem pedig csak akkor lehet a remekművem, ha örömömet lelem benne, az öröm forrásához vezető utat, utakat, pedig szabadon kell hagyni.