A természetes februári szürkeséget a közelmúltban sok szívben megtörte a Valentin nap, mely, mint tudjuk világszerte a párok, szerelmesek ünnepének van dedikálva. A nap  kritikusai szerint az amerikai kultúrának Valentin-nap formájában történő majmolása már csak azért is felesleges, mert a szerelmet, figyelmességet nem ily erőltetett-irányított formában kell kifejezni, hanem az év és az élet minden napját kell párunk iránt való szerelemben-szeretetben-törődésben-kedvességben-intimitásban megélni.

Vannak párok, akiknél ez így is van, és a Valentin-nap pusztán egy bónusz lehet a hétköznapok intenzív és pozitív érzelmi kommunikációja mellett, azonban tán azzal kapcsolatban is van ilyen-olyan tapasztalatunk, amikor a párkapcsolat érzelmi amplitúdója és az ezzel járó érzelmi kommunikáció csökkenni látszik, vagy idővel egyik-másik fél a párkapcsolatban hiányérzetet kezd érezni olyan dolgok miatt, ami addig nem zavarta, illetve fel sem tűnt neki. Más esetben a párkapcsolat érkezik el egy olyan fázisába, amikor a kezdeti intenzív, felhangolt, „rózsaszínnek” és szimbiotikusnak is nevezett időszak után a kapcsolat ideális esetben érzelmileg stabilabbá és kiegyensúlyozottabbá válik. A  felek ilyenkorra megélték a másik elfogadó szeretetét, hogy „mi vagyunk” és a másik olyannak szeret, amilyen én vagyok, nem kell többnek, vagy másnak mutatni magam, mint aki és mint amilyen vagyok. Az intenzív szerelem, a rózsaszín köd időszaka 2-3 évig tart, a hosszú kapcsolatokban ennyi idő után szokták  a felek emlegetni az ellaposodás fogalmát, vagy más esetben ez időtájt már biztosan lehull a rózsaszín lepel a párunkról és szemet szúrnak azok az apróbb(?) tökéletlenségek, melyek mindez idáig fel sem tűntek, nem érzékeltük problémaként. Ideális esetben az őszinte visszajelzések, és az egyéni szükségletekért való felelősségvállalás eredményeképpen a felek személyiségfejlődése, kibontakozása és a párkapcsolat fejlődése hasonló  időben és ütemben történik.

Egy párkapcsolat számos okból vezethet szakításhoz, és természetesen ez gyakran jó és szükségszerű is, hogy így történik. Serdülőkorunktól fogva sokrétű tanulási, tapasztalatszerzési folyamat által ismerjük meg mind jobban önmagunkat, illetve azt, hogy mire vágyunk, mit várunk el önmagunktól és a párunktól egy kapcsolatban. Ezt az önmegismerési folyamatot támogatja, ha a felek fiatal felnőtt koruktól kezdve egyénileg is felelősséget vállalnak önismereti vakfoltjaik megismeréséért és tudatosításáért.

De mik azok a vakfoltok?

Olyan többségében családi mintázatokból hozott hiedelmek, meggyőződések, viszonyulások, verbális-és  nem verbális kommunikációs megoldások és formák, melyek az életünk folyamán a részeinkké váltak, azonban nem a saját tudatos választásaink, hanem a szocializáció eredményeképpen. Mindezeket a mintázatokat hajlamosak vagyunk nyilvánvalóan érvényesnek tekinteni a saját párkapcsolatunkban is, ebből fakadó elvárásokat támasztani párunk felé, majd pedig hiányérzetet, frusztrációt élünk meg, ha valami nem úgy és nem abban a formában történik, ahogy arra számítanánk.

Vakfoltjaink sorába tartoznak még azok a sebzettségeink, melyeket bimbózó  férfiasságunkban, nőiességünkben szenvedtünk el, akár a családban, akár pedig előző párkapcsolatainkban. Fontos, hogy mindezeknek tudatában legyünk, és egyéni felelősséget vállaljunk megismerésükért és feldolgozásukért.

Egyéni konzultációkat is folytatva gyakran találkozom olyan férfiakkal és nőkkel, akik hosszú ideje élnek párkapcsolatban, és bár vágynak az elköteleződés egy magasabb fokára, a párkapcsolattal való bizonyos fokú elégedetlenség a felek részéről ezt nem teszi lehetővé. A kapcsolatot tehát kimondva, vagy kimondatlanul nem érzik „elég jónak” a továbblépéshez, azonban nem is „elég rossz” ahhoz, hogy elengedjék. Így, gyakran  hosszú évekig futnak bele ugyanazokba a kommunikációs helyzetekbe/zsákutcákba, jó sok időt és energiát szánva minderre, mígnem az egyik, vagy másik fél végérvényesen elfárad, vagy találkozik olyasvalakivel, akivel az együttlét újszerű, üdítő és játszmamentes(ebb).  A visszatérő jeleneteket hallgatva gyakran ajánlom klienseimnek a párkapcsolati konzultációban rejlő lehetőséget, megosztva velük szakmai meggyőződésemet, miszerint: vannak problémák, amiket mindenki maga (a pszichológusával), másokat pedig közös erővel (párban, családban) lehet megoldani. Ilyenkor gyakran találkozom azzal az a véleménnyel, miszerint „Párterápia?!?! Az már régen rossz, ha már a házasság előtt párterápiára kell mennie egy fiatal párnak ahhoz, hogy jól érezzék magukat”.

Én azt gondolom, és hiszek abban, hogy a párkapcsolati konzultációnak, vagy párterápiának a célja nem csak a „tűzoltás” lehet. (Tűzoltás alatt értem, amikor egy-egy konfliktus már annyira elmérgesedett, illetve sok energiát emésztett fel, hogy a felek már szinte az utolsó párkapcsolati tartalékaikat is  felélték). Sokat segíthet akkor is, ha a pár tagjai relatíve időben felismerik, hogy már jó ideje ugyanazokat a köröket futják párkapcsolatuk valamely területén, vágynak az elmozdulásra, változtatásra,  megegyezésre, megbékélésre, azonban valamilyen oknál fogva ez saját erejüknél fogva nem lehetséges számukra. Sok értékes kapcsolat újjászülethetne, megújulhatna „az enyészetből”, illetve sok sebtől kímélhetjük meg magunkat akkor, ha a pár mindkét tagja időben felismeri és megismeri azt az erőt és lehetőséget, amit a párkapcsolati konzultáció, illetve a kapcsolatért való közös lelki munka és felelősségvállalás mozgósít. Szakember bevonásával, a problémák hatékony kezelésével  minőségi időt szabadíthatunk fel magunknak és a párkapcsolatunknak. Lehetőség nyílik ugyanis olyan felismerésekre, visszajelzésekre és új szempontok megismerésére, melyek új  és régen várt működési mechanizmusokat és energiákat mozgósítanak a kapcsolatban.

Bízom benne, hogy ez a pozitív pszichológiai szemlélet, miszerint a pszichológus nem a boldogtalan emberek/párkapcsolatok „kiváltsága”, idővel nagyobb teret nyer a magyar emberek gondolkodásában is és egyre több olyan pár fordul majd „kisebb és közepes” problémájával szakemberhez, amikor még relatíve könnyen és gyorsan orvosolhatók a problémák.