Amikor felmerült, hogy írnom kellene valamit a szorongásról és félelemről, elsőre evidens témák jutottak eszembe. Végtére is az elmúlt másfél évben a halál véletlenszerűen aratott a világban: tavaly augusztusban egy pszichiátriai problémákkal küszködő személy belökött egy embert a villamos alá, év elején pedig egy depressziósnak vélt pilóta vezette a gépét a hegyeknek. Nálunk nem sűrűn történik ilyesmi, de Amerikából jönnek hírek lövöldözésekről, Párizsból pedig iszlamista támadásokról. Ez utóbbi már csak azért is felkorbácsolta a kedélyeket, mert muszlim emberek özönlöttek be az országba nyár végén. Szóval, mintha a világ hirtelen félelmetesebb hellyé vált volna: tele van kiszámíthatatlan lelki betegekkel és vallási fanatikusokkal.
Valahogy mégsem ilyennek élem meg a hétköznapokat – ám egyre több emberrel találkozom, akik szinte állandóan ezekről beszélnek. Végiggondolva, hogy ők folyamatos félelemben élnek, felmerült bennem, hogy valójában a fent leírt témák annyira nem is evidensek, legalábbis a hatásuk szempontjából.

Ha evidens, hogy ilyen események félelemben tartanak, akkor valószínűleg jómagam és ismerőseim többsége valamilyen hárítási mechanizmussal, félreismeréssel kezeljük a világ eseményeit. Éppenséggel ez védhető álláspont, azonban én most egy másik feltételezést mutatnék be, mégpedig a szorongások szempontjából.

fear___inside_out_by_greenyosh-d8vid76

Az az állítás, hogy az elmúlt másfél év eseményei váltják ki a félelmet, nem feltétlen igaz. Megfigyeléseim szerint gyakran a félelem – szorongás formájában – már eleve ott van az emberben, a hírekben látottak csupán afféle arcot adnak neki, lehetőséget adnak rá, hogy beszélni lehessen a szorongásról. A félelem és a szorongás közötti különbség az, hogy a félelemnek konkrét tárgya van, míg a szorongás nem jól megfogható, nem igazán irányul egy konkrét dologra. Ennek következtében a szorongást nehezebb megfogalmazni, mint a félelmet. S mivel az adott témákhoz bárki tud kapcsolódni, a félelemmé tárgyiasult szorongásról bárkivel lehet beszélgetni.

No, de honnan van valójában a szorongás? Hogyan alakul ki? Természetesen élményekből, ám személyesekből, nem a médiából származókból. Ezek a személyes, kellemetlen tapasztalatok emlékekké szerveződnek, mégpedig olyan emlékekké, amelyek a gondolatainkon, viselkedésünkön, érzelmi világunkon kívül még az észlelésünket is befolyásolják. Ezeket az emlékeket sémáknak nevezzük – olyan alapkonstrukcióknak, amelyek összefoglalják, hogy milyen világban élünk, és mire számíthatunk benne. Ha valaki – leginkább gyerekkorban – veszélyben érzi magát, akkor jó eséllyel hoz létre egy olyan sémát, ami szerint a világ egy fenyegető hely (ez természetesen függ attól, hogy mennyi ideig tart a veszély, az egyén képes-e megküzdeni vele).

De mit tehet az ember egy fenyegető világban? Mindenkinek vannak arról hiedelmei, hogy milyen viselkedés segíti a túlélést, milyen helyzeteket érdemes keresni és kerülni. Ahogy a „hiedelem” szó sejteti is, ezek a vélekedések nem kimondottan racionálisak, inkább élményeken, érzelmeken nyugszanak, és jellemzően nem tudatosak. Tehát, ha az a séma él bennünk, hogy „a világ veszélyes”, akkor arra olyan hiedelem épül majd, hogy „jobb elkerülni az embereket, mert nem tudni, melyikük veszélyes”.

A sémák és a hiedelmek befolyásolják a gondolatokat, így torzítva a valóságészlelést. Minél több dolog történik, ami kapcsolódni tud hozzájuk, annál aktívabban dolgoznak, és annál rémisztőbbnek érzékeltetik a világot.

fear_of_the_dark_by_neverdying-d5sib4m

Vegyünk egy példabeli embert, nevezzük mondjuk Erzsinek! Erzsi gyermekkorában látott egy halálos balesetet, amiből megtanulta, hogy a Kaszás ott settenkedik minden árnyékban. A séma: a világ kiszámíthatatlan és veszélyes. Ezen a sémán az a hiedelem alakul ki, hogy „sosem vagyok biztonságban”. Minél több élmény erősíti meg ezt a hiedelmet, annál erősebb lesz a szorongása. Nem csak a balesetektől fél, hanem mindentől, amiben fizikailag vagy lelkileg sérülni lehet – márpedig elég sok ilyen helyzet van az életben. Elmegy egy buliba, egy fiú rákacsint, és Erzsi futva menekül, hogy meg akarják erőszakolni (ez már a gondolati szint). Valahogy azért eléldegél, lesznek gyerekei is, akikért persze nagyon aggódik, valószínűleg túl is védi őket. Minden este megnézi a híradót, hogy tényadatokkal tudja alátámasztani nekik, hogy az aggodalom nagyon is indokolt. Aztán egy este látja, hogy Amerikában valaki megszökött a pszichiátriáról, és lövöldözni kezdett. „Tudtam! Megmondtam!” – pattan fel, és már rohan is a gyerekek szobájába, hogy indulatosan utasítsa őket, vagy sírva rimánkodjon nekik, hogy ezért ne barátkozzanak a hiperaktív osztálytársukkal, mert ezeknél aztán sose lehet tudni. Aztán másnap bemegy a munkahelyére, és hosszasan ecseteli, hogy micsoda világ van, bármikor bármi történhet, és te nem tehetsz semmit, senki nem tud megvédeni, de a hatalom igazából nem is akar, mert most ilyen beteg világ van, nem bízhatsz senkiben…

Valahol jól jött neki a híradóban bemutatott szörnyűség, mert ő igazából eddig is ezt mondta, csak mindenki hülyének nézte. Most már kicsit nehezebb azt mondani, hogy mindenhol rémeket lát, hiszen tényleg történt valami… A probléma az, hogy Erzsi szorongása egyáltalán nem fog enyhülni attól, hogy kibeszéli magából egy nem vele történt hír kapcsán. Sőt, még akkor se, ha jön egy karácsonyi csoda, és kitör a világbéke. A szorongás forrása ugyanis nem kívül hanem belül van. Ha szerencsés, valahogy elterelik pszichológushoz, akinek segítségével szétválasztja, hogy mi az, ami tényleg van, és mi az, ami nincs.