Főnix

2016. 03. 31.   |   Nincs hozzászólás »   

Volt már olyanod, hogy nagy reményekkel belekezdtél egy új életstílusba, munkába, aztán csalódás lett a vége? Láttad már úgy az életet, mint valami keserű ébredést egy szép álom után? Ha igen, nem te vagy az egyetlen. A legtöbb esetben működőképesek azok a közhelyek, hogy „hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka”, és „minden rosszban van valami jó”, viszont csak akkor, ha felismerjük, hogy mi játszódik le éppen bennünk és körülöttünk.

Ennek megértését a quarter-life crisis nevű jelenség bemutatásával próbálom segíteni. Ez a kritikus életszakasz az életközépi válság (mid-life crisis) mintájára kapta a nevét, csak nem ötven, hanem 25-30 éves kor körül találkozik vele az ember. Mindkét élethelyzetben szembe kell nézzünk azzal a problémával, hogy az eddigi életstílusunk nem folytatható tovább, át kell strukturálnunk az időbeosztásunkat, aktivitásainkat, értékrendünket, szerepeinket. Egy ilyen volumenű változás – főleg ha külső körülmények indítják el – jellemzően megfekszi az ember gyomrát, ami szomorúság, harag, szorongás vagy bizonytalanság formájában jelenik meg. Ennek az az oka, hogy az eddigi életstílus elvesztése gyász-reakciót vált ki, viszont míg az új életstílus nem szilárdul meg, elég nehéz magabiztosnak lenni bármilyen téren. Nagyjából hasonló érzelmi világa van ennek az élethelyzetnek, mint amikor kamaszkorunkban, az identitás-krízis idején próbáltuk kitalálni, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Igazából a folyamat is ugyanaz abban az értelemben, hogy új identitást kell kidolgozni a régi, elavult helyett, hiszen önmeghatározásunk nem tud független lenni a környezettől, élethelyzettől.

Nézzük meg ezt kicsit konkrétabban!

Azok, akik a quarter-life crisis miatt jönnek hozzám, leginkább szakmai téren élnek meg csalódásokat. Ez nem meglepő, révén 25 éves korukig azért dolgoztak, hogy egyszer majd dolgozhassanak, de akkor majd valami olyasmit, amit élveznek is. Ez volt az életük fő szervező elve: meghatározta a középiskolai éveket, az egyetem kiválasztását, az ott töltött időt, a gyakornoki munkát, az anyagi és családi helyzetüket, értékrendjüket.  És eddig minden jól is ment. Az elmélet szerint 14-16 éves kor környékén elkezdtek a pályaválasztási kérdésekkel foglalkozni, azaz felderítették a lehetőségeiket, s nem mellesleg önmagukat is. A viharos önismeretszerző évek után belekóstoltak a felnőtt-szerepekbe, és mélyebben megismerték a leendő szakmájukat. Látták, hogy rengeteg érdekes lehetőség van, csak jól kell tanulni, és akkor el is érhetik őket. Elmentek gyakorlatra, ami ha kiábrándító volt, akkor az nyilván azért volt, mert ők álltak a táplálkozási lánc alján, ha meg jó volt, akkor az további érv volt amellett, hogy jó úton vannak a boldogság felé.

Aztán elmentek az első munkahelyre, és jött a hidegzuhany. Egyrészt a felét sem használják annak, amit egyetemen tanultak, ami még nem lenne baj, ha nem az unalmasabb részekkel kellene most dolgozni. A kollégák pedig már nem olyan kedvesek: most nem egy gyereket látnak bennük, akit lehet tanítgatni, hanem egy vetélytársat. Ebből időnként olyan keserű felismerések származnak, hogy nem csak a Bibliában vannak olyan emberek, akik pár ezüstpénzért vagy egyéb érdekekért megfeszítenek valakit, aki tényleg csak jót akar. A csalódás tehát nem csak a pályára, hanem általánosságban az emberekre is vonatkozik. Az embernek hirtelen az a benyomása, hogy mindenkit csak az egyéni érdekei mozgatnak, és ezen még csak meg se kellene lepődni, hiszen a politikai és gazdasági folyamatok sokkal nagyobb hatással vannak a munkára, mint értékrendi kérdések.

Ezt így végigolvasva, érezhető a veszteség, a csalódás, ugye?

Nos, szerintem ebben a helyzetben az ember nem elveszít, hanem éppen hogy megkap valamit. Ezek a történetek, amiket most összefoglaltam, ráhelyezhetők a Super-féle Diadalív-modellre. A modell szerint a pályánkat különböző tényezők határozzák meg, ezeket nevezi determinánsoknak. Mint a diadalív-hasonlatból sejthető két oszloppal, azaz determinánscsoporttal van dolgunk: a személyes tulajdonságokkal és a környezeti tényezőkkel. Az egyén ezeket fokozatosan deríti fel, és építi be az identitásába, világképébe. Először a közeli determinánsok jönnek, amelyekkel közvetlenül találkozhatunk. Az ember megismeri a saját tulajdonságait (pl. képességek, értékrend), valamint a család, osztály, iskola törvényszerűségeit. Nagyjából az egyetem végéig ez a felderítés egy előrelátható pályán halad végig: érettségiig amúgy is megtervezi a társadalom az ember főbb aktivitásait, és az egyetemen is egy már ismerős életszerep, a tanuló van főszerepben. Ezek az évek mind afféle haladékot jelentenek, abból a célból, hogy a minél mélyebb, minőségibb munkát tudjunk végezni a közeli determinánsokkal.

A nagy kiábrándulás akkor jön, amikor az ember egy lépéssel közelebb kerül a távoli determinánsokhoz, egész egyszerűen mert olyan élettérbe – a munka világába – kerül, ahol ezek markánsabban megjelennek. Ilyen determinánsok geopolitikai, gazdasági helyzet, történelmi kontextus.

Mit kezdhetünk ezzel a kiábrándulással? Aki már látott diadalívet, valószínűleg kezdi hiányolni a hasonlatból magát az ívet. Nos, a két oszlopot összekötő ív az egyén, a saját tapasztalataival, fejlődésével. A zárókő, ami pedig egyensúlyt teremt a diadalív építőelemei között, maga az én. Ezen elméletből kiindulva tehát a krízis nem azért van, mert az új élethelyzet kivett valamit az évek alatt felépített diadalívből, hanem azért, mert hozzátett valamit. Nem értek túlzottan az építészethez, de gyanítom, hogy ha egy diadalívet egyik oldalról plusz súlyokkal egészítenék ki, akkor az egész rendszer ingataggá válna. Az emberekkel biztos így van.

A megoldás tehát az, ha a zárókövön, az énen dolgozunk, azzal, hogy integráljuk az új tapasztalatokat a régi rendszerbe, keresve a folytonosságot, a kapcsolatot azokkal a dolgokkal, amelyek a világban mindig is ott voltak, csak eddig nem kellett velük foglalkozni.

Az a tapasztalatom, hogy ezek a rendszerező beszélgetések sokat segítenek abban, hogy a megerősödve, bölcsebben hagyjuk hátunk mögött a kríziseket, akár az élet negyedéről vagy feléről legyen szó.

Szerző

   András Bálint pszichológus