jolelekinfo@jolelekalapitvany.hu

Budapest: +36 70 555 4057

Kaposvár: +36 70 555 4312

JóLÉlek-blog. Érdekességek, vélemények, aktualitások.

< vissza a listához

Hol kellene már tartanom?

2018. 03. 24.   |   Nincs hozzászólás »   

 

 „ Ő többet keres, neki jobb a pozíciója, kreatívabb a munkája. Ő gazdag családból származik, nem kell albérletet fizetnie. Neki már van gyereke. Ő soványabb, de nekem szebb a hajam.  Nekem vannak gyerekeim, de ő meg a csúcson van a karrierjében…neki már vannak unokái, az én gyerekeimnek meg csak diplomái”.

A szempontok, melyek mentén folyamatosan méricskéljük magunkat és másokat talán mindannyiunknak ismerősek. Folyamatosan összehasonlítgatjuk magunkat másokkal, ki jobban, ki kevésbé. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”- fogalmazta meg oly’ szépen József Attila; bár ő valószínűleg nem a néha irigységből, máskor önbizalomhiányból, illetve különböző félelmekből  táplálkozó összehasonlítgatásra gondol, amikor ezeket a sorokat halljuk tőle.

narancs

Nem tudom ki, hogy van vele, ami engem illet „empirikus” megfigyeléseim szerint a pszichológiai konzultációkon, illetve a barátaim között is gyakran hallok olyan jellegű önreflexiót, mely során beszélgetőparterem különböző gondolatmenetek nyomán arra a következtetésre jut, hogy neki már nem ott kellene tartania, ahol éppen tart, hanem valahol jóval előrébb. „Mert az ő korában a barátai többségének már van lakása, párja, férje, gyereke, vagy legalább felelős pozíciója, igazi hivatása, odaadó baráti köre”.  Ki- ki azt az aspektust emeli ki az életből, mely számára fontos és melyben ő valamilyen módon hiányt szenved. De inkább nem helyezem magam az elefántcsonttorony tetejére, természetesen nekem is, – ahogy azt a pszichológiában mondani szoktuk- sajátélmény nyomán vannak tapasztalataim arról, hogy milyen érzés az, amikor valamilyen tekintetben egy képzeletbeli rangsorban, hátra, vagy éppen a sor legvégére helyezem magamat, aktuálisan azt megélve, hogy „bizony ebben le vagyok maradva”. Vagy éppen enyhe elégedettség érzettel nyugtázom, hogy „legalább ebben előrébb tartok”.

Szerencsére ezt a méricskélő üzemmódot nagyon rövid ideig futtatom már, ha éppen valahogy bekapcsol, de az, hogy ez így van, hosszú önismereti folyamat, a téma tanulmányozása és persze az életben való előrehaladásból fakadó bölcsülés következménye. Végül, de nem utolsósorban említem azt a sok- Y generációs- kortársamat, akik nehézségeit, önmagukkal szembeni elégedetlenégét hosszan és gyakran hallgatva, azt hiszem „madártávlatból” is rálátást nyertem a témára.

Mindent, azonnal: az Y- generáció

A manapság sokat emlegetett Y- generációsok az 1980 és 1995 közötti nemzedék, akiről az a hír járja, hogy nem a szüleik mintáját követve szeretnének reggeltől estig dolgozni egy olyan munkát, melyben nem lelik igazi örömüket, és mielőbb az önmegvalósítás útjára szeretnének lépni. Jobban mondva azonnal. Kiemelt szerepe van a szakmai sikernek és annak pénzbeli elismerésének és nagy teljesítménykényszerben élnek, „aki lemarad az kimarad” címszóval. Az Y generációsok az információs társadalom gyermekei, akik már úgy nőttek fel, hogy szinte mindenre van megoldás és a lehetőségeik- különösen a korábbi generációk lehetőségeihez képest- szinte korlátlanok. Annak tudatában élnek, hogy számos lehetőség van előttük, így értékes energiáikat nem szeretnék hiábavalóságokra pazarolni, ezért egyrészt nem fogadnak el akármilyen munkaajánlatot, másrészt pedig, ha az adott pozíció rövidesen nem tölti el őket megelégedéssel, akkor nem restek tovább állni- amit pedig az idősebb generációk értetlenkedve szemlélnek, és általában a kitartás hiányát nevezik meg, mint fő probléma. A téma irodalmában a vezetői szerep kiemelt fontosságát és annak betöltésének mielőbbi vágyát is megnevezik, mert a vezetői szerepben benne rejlik a kontroll, a hatalom és a pénzbeli elismerés is. Néhány évvel ezelőtt a korábbi generációk (az x- generáció) tagjai, akik az y-generációsok szülei is, nem nézték jó szemmel az új generáció tagjainak önbizalmát, és „a kitartás hiányát”, mely szerintük a munkahelyek váltogatásában és egyfajta önhittségben („nekem ne parancsolgasson senki”) ölt test. Az első Y-generációról szóló híradások után azonban már eltelt jónéhány év, és mára a valóság az, hogy e generáció átlaga már 30 év körüli, akik valóban és kompetensen töltenek be felelős pozíciókat. Mára a túl fiatal korunkra sem lehet panasz.

 

A facebook, mint az Élet kirakata

Az Y- generációsok, ha nem is beleszülettek (mint a Z), hanem beletanultak a digitális világ nyújtotta eszközök használatába és az ahhoz kapcsolódó lehetőségekre. Minden közül sokunk mindennapjainak egyik leginkább tudatformáló realitása a Facebook, melynek kapcsán talán már többünk baráti társaságában elhangzott egy-egy közösen megélt élmény kapcsán viccelődve, hogy „tegyük fel ezt a képet, mert, ha nem tesszük fel, akkor meg se történt”. Csak a legtudatosabb emberek reflektálna arra, hogy a megosztott képekre, gondolatokra érkező like-ok, egy idő után az ún. agyi jutalmazó dopamin- rendszerünket aktiválva függőséget okoznak,  még akkor is, ha a társas megerősítésre való sóvárgás a függőségek között egy kevésbé destruktív és társadalmilag elfogadott forma.

Sokszor és sokan írtak már arról, hogy a facebook mennyire irreális képet fest, mind a saját magunk, mind pedig embertársaink észlelt életéről: ha vannak is a nehézségekről is számot adó megosztások a Facebook-on talán egyetértünk abban, hogy amit szívesebben és gyakrabban osztunk meg magunkról azok életünk örömei, sikerei, szépségei.  És hiába tudjuk ezt, hogy „persze ez csak a látszat”, másnak is vannak nehézségei, hiányai, mély frusztrációi, vannak olyan dolgok az életben, amiket, ha értjük, akkor is hatnak ránk, ha ezt tudjuk, de elég hosszú időt töltünk vele.

08ee150120c4f22fc2cdafe9797dfdac

 

Szóval hol kellene tartanom?

Az Y-generáció lélektana és a Facebook sokak mindennapi életében jelen lévő tudat- és észlelésmódosító hatása nyilván csak két kiragadott jelensége a valóságnak, mindenesetre ha generációm általam tapasztalt teljesítménykényszeres elégedetlenségére igyekszem pszichológiai  magyarázatot keresni, akkor nekem ezek  jutnak először eszembe.

Emellett azt gondolom, hogy a pszichológia térnyerése, valamint a különböző  coaching- irányzatok népszerűsége tudatosította bennünk a személyiség korlátokat lebontó, vagy éppen akadályokat átugrani képes voltát. Tudjuk már, hogy önkorlátozó hiedelmeink mennyire a saját utunkba tudnak állni. Egyre inkább el szeretnénk hinni, hogy (szinte?) semmi sem lehetetlen, mindent el lehet érni, amiben hiszünk. Minden eredmény meghaladható és az innovációnak mindig van egy újabb szintje.  Ezek a gondolatok valóban inspirálóak, azonban fontos ébernek is lennünk: tudjunk róla, hogy a világban a legritkább esetben fogjuk eredményességünkre azt a visszajelzést kapni, hogy „most már elég, dőlj hátra, veregesd meg a vállad, vagy én megveregetem és pihenj. Amit mára elértél egy jó időre bőven elég”. – Hanem inkább azt halljuk, hogy „ha azt meg tudtad csinálni, ez is menni fog”. És talán jó is, ha nem külső visszajelzések nyomán döntünk így, vagy úgy, hiszen saját felnőtt életünk felelősei mi magunk vagyunk, nekünk kell érezni és tudni, hogy miből és mikor elég. Gyakran hangzik el a számból Y-generációs klinseimmel beszélgetve (és e módon talán folyamatosan emlékeztetem Y-generációs önmagamat is), hogy fontos az, hogy legyen egy belső barométerünk, amely érzelmi és fizikai szükségleteinket is monitorozva jelzi, hogy mikor és miből „elég”. Mikor elég a munkából, a tanulásból, az újabb kihívások elvállalásából. Vagy éppen mikor elég abból, hogy a komfortzónánkban maradjunk és ideje új kihívások után nézni.

Hey-you-can-do-it

Ezzel együtt a fentiek tekintetében talán nem érthetetlen, hogy míg  a kiégés tekintetében 10 éve még középkorú emberek jutottak az eszünkbe, ma már mind a saját tapasztalataim, mind pedig a kiégést vizsgáló kutatások azt mutatják, hogy az első nagy kiégési hullám a húszas éveik végén éri el az embereket. Nagyon sok érzelmileg-szellemileg-fizikailag kizsigerelt (azaz a kiégés útján járó) huszonévessel találkoztam az elmúlt évek alatt, akik magas fokú lelkiismeretességgel, szakmájuk hasznosságába vetett hittel és szenvedéllyel végezték munkájukat, azonban a teljesítményorientáltság mókuskerekében nem lehet időtlen időkig maradni, mert nem vagyunk arany tojást tojó tyúkok jó táp nélkül. Erről azonban szintúgy hajlamosak vagyunk elfeledkezni, szellemi-érzelmi tartalékainkból élünk és sokan csak akkor változtatnak, amikor már komoly jeleket érzékelnek valamilyen téren.

Summázva az eddigieket, azt gondolom, hogy valóban sok mindenre képesek vagyunk, de tudnunk kell azt is, hogy éppen mi az újabb célelérésünknek az ára? Mit áldoztunk fel éppen céljaink érdekében?  Megérte-e, megéri-e az áldozat, amit hoztunk mindeközben? Erre csak mi tudhatjuk a választ. Mivel folyamatosan változunk, ezért van, hogy egy ár  (akár időben, energiában), még megengedhető volt számunkra, mára úgy látjuk, hogy túl sok nekünk.

Valóban sok mindenre képes az ember, és jó esetben csak halálunk pillanatában hagyjuk abba a fejlődést és a tanulást, de fontos, hogy a mindenféle értelemben vett fejlődés vágyával egyidejűleg türelmesek tudjunk lenni, mind magunkkal, mind pedig másokkal szemben.

 

Mik azok az értékek, amik szeretnéd, hogy irányítsák az életedet?

A „Nagy Versenyben”, -amibe akarva akaratlanul e társadalom tagjaként beszállunk- védőfaktort jelent a felesleges köröktől és sérülésektől, ha tisztában vagyunk azokkal az értékkel, amik mentén az életünket élni szeretnénk. Ezek az értékek olyan élő entitások lennének, melyeket nem egy vitrinben tárolunk, hanem, amik iránytűt jelentenek életünk kisebb és nagyobb döntéseihez. Ezek az értékeink és értékrangsorunk- melyet időnként szintúgy fontos felülvizsgálni, hiszen változni „ér”, ami viszont fontos: hogy legalább nagy körvonalakban tudjuk mit és miért csinálunk. Stephen Covey A kiemelkedően eredményes emberek  7 szokása című bestsellerében ír a személyes küldetésnyilatkozat létrehozásának fontosságától. Sok más mellett ezért is érdemes kézbe venni ezt a könyvet: a személyes küldetésnyilatkozat, más néven személyes misszió, melyben megfogalmazzuk azt, hogy mit tekintünk életünk értelmének, céljának, de nem csak általánosságok mentén, hanem személyünkre szabva. Egy igazi, valódi tartalommal bíró személyes küldetésnyilatkozat úgy fogalmazható meg, ha előtte jól átgondoltuk életünk értékeit, alapelveit, prioritásait. Ez közel sem olyan banális, mint amilyennek első pillantásra tűnhet. Covey a személyes küldetésnyilatkozata újragondolásaikor napokra félrevonult erről elmélkedni egy nyugodt helyre…így nyugodtan mi is rászánhatunk akár egy délutánt;) Ha van személyes küldetésünk, melyről tudjuk, hogy valóban a miénk, hiszen mi alkottuk meg, akkor biztos, hogy nem fogjuk elirigyelni a másik ember küldetését és alulértékelni a sajátunkat.

kékszív

 

„Bezzeg a…”  családi minták és hiedelmek

Személyes értékrangsorunk, prioritásaink és küldetésünk tudatosítása abban is a segítségünkre tud lenni, hogy megfogalmazzuk magunk számára azokat a prioritásokat akár, melyek mások, mint a származási családunkban. Sokszor tapasztalom azt, hogy lelkiismereti konfliktust okoz klienseim számára pusztán az, hogy más értékek mentén élik az életüket, mint ami a származási családjukban legitim volt. Az önismeret útja ezeket a különbözőségeket megismerni, a helyén kezelni és persze nem kiönteni a fürdővízzel a gyereket. Ha sok minden  bele is fér az élet egészébe, de egyszerre nem tarthatunk mindent a kezünkben, tehát  egy időben nem lehet aktív életünk mindegyik területe.

Önbizalomhiány és összehasonlítgatás

Mind személyes értékeink, mind az általunk fontosnak vallott értékek tudatosítása segít választ adni arra kérdésre, hogy kik vagyunk és merre tartunk. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor nem fognak lépten- nyomon elbizonytalanítani barátaink, ismerőseink örömei és sikerei, illetve családunk esetleges elégedetlenkedő megjegyzései olyan területekhez kapcsolódóan is akár, amik vágyaink között szerepelnek, de mi még nem éltük meg, ezért a sor végén, lemaradva érezzük magunkat.

„Hol kellene tartanom?”

Én azt vallom, hogy mindannyian úgy jártunk el életünk kisebb nagyon döntéseiben, választásaiban, ahogy ott és akkor a legjobb tudásunk szerint képesek voltunk. Bárhol is jártunk és járunk éppen: ez a mi „magánutunk”. Ott tartunk rajta, ahol tartani tudunk. Az úton pedig „mindenkinek megvan a keresztje”, efelől biztosak lehetünk.

(Megtekintve 2,981 alkalommal, ebből 49 ma)

Szerző

Eszter Bakó   Bakó Eszter, tanácsadó szakpszichológus


Szólj hozzá!

Budapest, VI. Rippl-Rónai u. 16.
III/25, 25-ös kapucsengő
Kaposvár, Füredi út 1.
Kövess minket Facebookon!
Bankszámlaszám: 11708001-20563255
jolelekinfo@jolelekalapitvany.hu
Budapest +36 70 555 4057
Kaposvár: +36 70 555 4312
Oldaltérkép
Design by Papercat Design

Hírlevélre feliratkozás

X


Tudj meg minél többet munkánkról és saját magadról!

Iratkozz fel hírlevelünkre! Aktuális eseményeink és híreink mellett érdekes és elgondolkodtató történetekkel is gazdagabb lehetsz!