ADJUNK HÁLÁT! – I. Miért adjunk?

2017. 08. 30.   |   Nincs hozzászólás »   

Miért fontos minél gyakrabban hálát adni?

Miért? Fontos? – a kérdés jogos.

A következő (két részben megjelenő) bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy választ adjak ezekre a kérdésekre. Egészen pontosan, ebben a cikkben igyekszem röviden összefoglalni, hogy pszichológiai értelemben mit tekintünk hálának, valamint azt, hogy a hálaadás rendszeres gyakorlása milyen hatást gyakorolhat pszichés állapotunkra. A második részben a hálaadás mindennapi rutinunkba történő beépítésének egy lehetőségéről, a hálanaplóról ejtek szót, amely egyébként egyben egy pszichoterápiás eszköz is.

A hála és a hálaadás az ember civilizációs fejlődése során egy igen fontos kulturális (nem kifejezetten, de jelentős mértékben vallási) tartalommá vált: beszélünk róla, gyakoroljuk, (hogy mást ne említsek az USA-ban a Hálaadás napja az egyik legfontosabb ünnep). De valójában mi a hála? Alapfogalomnak tekintjük, tudunk hozzá szabatos meghatározást társítani, de mint sok egyéb szóval kapcsolatban – szeretet, fájdalom, stb. – szubjektív élményünk határozza meg a fogalomhoz tartozó jelentést. Így mindnyájunkban némiképp eltérő képzet jelenik meg, ha azt halljuk: HÁLA.

A pszichológia tudománya – különösen az elmúlt néhány évtizedben – igen komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy szakmailag is elfogadható módon definiálja, tulajdonképpen mi is a hála, valamint, hogy feltárja a fogalommal kapcsolatos pszichológiai jelenségek összefüggéseit. Mint általában, ebben az esetben is különböző értelmezési keretek és különböző meghatározások jöttek létre. Jelen állás szerint a hála többek között egyszerre emóció, erény, erkölcsi érzület, motívum, képesség, erősség, megküzdési mód és attitűd valamint mindezekhez társuló viselkedés.

Oké. Szóval akkor tulajdonképpen mi az a hála? – a kérdés ugyancsak jogos.

Habár a témának könyvtárnyi irodalma áll rendelkezésre, a meghatározások sokszínűsége miatt ennél pontosabban nehéz lenne meghatározni. A kérdéskörrel foglalkozó szakemberek között talán leginkább abban van egyetértés, hogy a hála leegyszerűsítve egy mentális állapothoz kapcsolt viselkedés. Feltűnő ugyanakkor, hogy a legtöbb szakirodalom a hála interperszonális (azaz személyközi) vonatkozásait emeli ki legfőképp. Eszerint a hála érzése leginkább egy másik személytől jövő önzetlen (vagy önzetlennek vélt) cselekedet vagy ajándék iránt tanúsított nagyrabecsülésünk.

Természetesen ez a megállapítás tágan értelmezhető. Amikor azt mondjuk: „személyközi”, nem feltétlenül csak ember-ember közötti kölcsönhatásra gondolhatunk. Aki vagy ami iránt hálát érzünk lehet bármilyen spirituális vagy más transzcendens tartalom is, például a haza, az emberiség, a szerencse, a sors, az univerzum vagy akár Isten. Ebben a felfogásban a hálaérzet erősségét olyan tényezők befolyásolják, mint például, hogy a fogadó fél számára a kapott gesztus vagy ajándék mennyire értékes, illetve az, hogy a fogadó számára a gesztus (vagy ajándék) mennyire elismerésre méltó, valamint az, hogy a „feladótól” az adott gesztus (vagy ajándék) mennyire elvárható, az erőforrásaihoz mérten az mennyire „költséges”. A hála érzése a cselekedet viszonzására sarkall, ugyanakkor (kissé ellentmondásos módon), ha igazán hálásak vagyunk, előfordulhat, hogy egy „törleszthetetlen adósság” terhét vesszük a nyakunkba.

Szóval miért is jó hálát adni? – jogos, jogos…

A legtöbb a témával foglalkozó kutatás alátámasztja, hogy a hálaadás rendszeres gyakorlása és a pszichológiai jóllét között szoros összefüggés van. A vizsgálatok szerint minél „hálásabb” valaki, annál jobban érzi magát a bőrében és a társas viszonyaiban, emberi kapcsolatait is pozitívabban értékeli. Fordított a viszony továbbá a hála átélésének gyakorisága és stressz szint illetve a depresszióra való hajlam között. Mindez többek között annak is köszönhető, hogy a megfigyelések alapján azok az emberek, akik gyakrabban éreznek hálát, általában megfelelőbb megküzdési stratégiákat mozgósítanak saját mentális apparátusukból, amikor életük során problémákkal kerülnek szembe. Tekintettel arra, hogy a hálaadáshoz empátiára van szükség, azok, akik gyakrabban gyakorolják e gesztust, hajlamosabbak az önzetlen és a közösség szempontjából hasznos cselekedetekre. Ez természetesen tovább növeli az érintett személyek pszichés jóllétét, hiszen mint tudjuk, adni jó.

Ez most kicsit talán száraz volt, de valószínűleg megfelelően kontextusba helyezi a második (ennél gyakorlatiasabb) részt, amelyből kiderül, hogyan tehetünk erőfeszítést annak érdekében, hogy önmagunkat „hálásabbá” tegyük. Ha szeretnénk. És hát miért ne szeretnénk…

Szerző